Touché!

Amerikai és Európai Egyesült Államok

2020. február 27. - entrpnr

Nemrég jelent meg egy interjú, amiről érdemes pár szót ejteni. A beszélgetés magyar szempontból releváns üzenete - az Európai Unió integrációjának problémája - teljesen helyénvaló: bármiféle Európa-projektnek csak az lehet az alapja, ami tiszteletben tartja a kulturális, regionális és történelmi sajátosságokat. A beszélgetés másik fele érdemel némi kiegészítést, helyreigazítást.
(Roger Pilon egyébként egy "őszinte" angolszász típusú liberális, aki amellett, hogy erősen piacpárti szemléletű, minden problémára a "nagyobb kormányzat = kisebb egyéni szabadság <-> kevesebb kormányzat = nagy egyéni szabadság" egydimenziós koordinátarendszerben próbálja megtalálni a választ.)

Az EU föderalizálási törekvéseit az Amerikai Egyesült Államokban már megvalósult gyakorlattal veti össze. És ez a folyamat, az USA tagállamok szuverenitásának csökkenése és az ezzel párhuzamosan végbement washingtoni hatalomkoncentráció, fontos tanulságokkal szolgálhat az európai országok és Brüsszel kapcsolatának tekintetében is.

20190221pht27928_original.jpg

Az Amerikában végbement folyamat fontosabb állomásai kicsit részletesebben:

1. 1866-68. Pilonnak mindjárt ellent is mondva, a 14. alkotmánykiegészítés valójában már az első komoly "egyensúly-felborító" lépés. Az amerikai polgárháború végén, Lincoln meggyilkolása után a konzervatívabb, Déllel szolidáris Andrew Johnson lett az elnök. A Kongresszusból a déli államok ki voltak zárva, így ott a liberalizmus élharcosának számító republikánusok domináltak, akik törvényt hoztak a teljes egyenjogúsításról nemre, bőrszínre és esetleges korábbi rabszolgastátuszra tekintet nélkül. A törvény elfogadását a Kongresszusban való részvétel feltételeként szabták meg a déli államok számára. Ezt Johnson elnök megvétózta, mivel alkotmányellenesnek tartotta és diszkriminatívnak a feketék javára a fehérekkel szemben.
Azonban vétóját három héttel később felülírták és a kiegészítés bekerült az alkotmányba. Pilon állításával szemben, aki szerint ez csak "helyes egyensúlyt teremtett a szövetségi és tagállami kormányzatok között" valójában ez komoly elmozdulás volt a központosítás, az államok szuverenitásának feladása felé. 

2. Az 1913-ban bevezetett szövetségi jövedelemadó egy későbbi lépcsőfok. A szövetségi kormányzat költségeit addig legnagyobbrészt vámokból fedezték. A progresszív liberálisok már többször megpróbálkoztak általános jövedelemadó bevezetésével, de azt a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek minősítette (1895). Ezért inkább a vámok növeléséért küzdöttek. Ekkor Taft, aki egyébként konzervatív volt és nem támogatta a reformokat, borzalmas stratégiát választott, néhány republikánussal együtt úgy döntött, hogy inkább ők maguk indítványozzák a jövedelemadót lehetővé tévő alkotmánymódosítást, abban bízva, hogy úgy sem lesz meg a támogató többség. A korszellemet azonban erősen befolyásolta a szocialista ideológia ("Fizessenek a gazdagok!"), így a módosítás életbe lépett. Az elnök pedig gyakorlatilag nyilvánosan nevetségessé tette magát.
Nem beszélve arról, hogy a megadóztatni kívánt szupergazdagok - mint John D. Rockefeller, J.P. Morgan és Andrew Carnegie - gondoskodtak a jogi kiskapuról: a "jótékonykodó szervezetek" adómentességet kaptak. Ők pedig a vagyonukat ilyen "jótékonysági intézményekbe" helyezték, megtartva felettük a kontrollt, de kikerülve az adózási kötelezettséget.

Taft utódja Woodrow Wilson, akinek a nevéhez fűződik a Központi Bankrendszernek, a "Fed"-nek a létrehozása. Eltérően az államilag kontrollált jegybankok többségétől, a Federal Reserve vegyes állami-privát rendszerben működik. Már a Központi Bank elődjeit is sokan ellenezték, akik szerint a korrupció melegágyai voltak és az üzletemberek érdekeit szolgálták az egyszerű amerikaiakéval szemben, ugyanígy a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban is sokak meggyőződése, hogy mivel a regionális központi bankok magánkézben vannak és ezek elnökeit a részvényesek választják, ez azt eredményezi, hogy a Fed irányítása gyakorlatilag egy szűk elit kezébe kerül. És ez a szűk elit határozza meg többek között az inflációs politikát. A fedezet nélküli pénznyomtatást Murray Rothbard egyenesen "legalizált pénzhamisításnak" tartja.
Több közgazdász és történész szerint is a világgazdasági válságok előidézésében és azok kezelésében is nagy a Központi Bank felelőssége.

dqffmouv4aaw-qu.jpg

De ha már az Európai Unióval való párhuzam az interjú témája,érdemes megemlíteni még Wilson migrációval kapcsolatos álláspontját is. A bevándorlás kérdése ekkor (is) fontos volt az amerikaiak számára és ellentétben Wilson progresszív elveivel, a többség ellenezte a Dél- és Kelet-Európából érkező, többségében szegény és írástudatlan emberek befogadását. Wilson persze nem látta problémának a fehér középosztályhoz való asszimilálódásukat, meg is vétózta az 1917-es bevándorlási törvényt, amit azonban a Kongresszus végül mégis jóváhagyott.

3. 1933-1938. Franklin Delano Rooseveltről sokaknak a New Deal jut eszébe. Ez az állami reformprogram a válság utolsó évében minden ellentmondásossága ellenére is kevés politikai ellenállásba ütközött. A 'Második Deal' (1935-38) már jóval hevesebb kritikákat kapott. A republikánusok mellett a konzervatívabb demokraták körében is megütközést keltett a föderális kormányzat növekedése, a szabályozási hevület, az elnök megnövekedett szerepe a törvényhozásban. Számos üzleti vezető is csatlakozott a New Deal-kritikus táborhoz. Többek meggyőződése volt, hogy a szabályozások úgy lettek megírva, hogy kedvezzenek néhány kivételes nagyvállalatnak.
Mises és Friedman Roosevelt politikájában Otto von Bismarckét látta visszaköszönni.

steplarge.jpg

Roosevelt nevéhez fűzödik a Pilon cikkében is felvetett 1937-es "court-packing". Mivel az elnököt frusztrálta, hogy a Legfelsőbb Bíróság több New Deal intézkedést is alkotmányellenesnek minősített, ezért javaslatot tett a bírói kinevezések megreformálására: ha egy bíra nem megy 70 éves kora felett nyugdíjba, az elnök joga egy további bírót kinevezni. Ezzel a módosítással azonnal 6(!) bírót is kinevezhetett volna. A konzervatívabb demokraták és a republikánusok hatalommal való visszaéléssel vádolták az elnököt és nem támogatták a tervét.

courtpackno.gif

Végül, de nem utolsósorban szólni kell még Roosevelt 6102-es elnöki rendeletéről, amit lehet, hogy nem túlzás az évezred rablásának nevezni.

Miért érdekes mindez?

Már az Európai Unió megalapításától kezdve megfogalmazódott az európai vezetők között az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozandó Európai Egyesült Államok gondolata. Ha ez a gondolat, ez a terv lenne az irányadó Európában akkor könnyen megtörténhetne, hogy sok tekintetben az amerikaiakéhoz nagyon hasonló utat járnánk be. Ki-ki maga döntse el, hogy mennyire lenne jó döntés ez.

Trianon 100

Trianonról gondolkodni - hogyan és hogyan ne?

Idén 100 éve, hogy a trianoni döntés megszületett. Ennek kapcsán egyre többen írnak olyan módon, ami korábban nem volt annyira jellemző. Azt lehet mondani, hogy korábban leginkább két véglet volt, és nem nagyon volt ezeken kívül értelmes alternatíva. És ez akadályozta bármifajta megoldás megtalálását vagy az események máig ható következményeinek feldolgozását. Az egyik véglet a pesszimista, lemondó, beletörődő hozzáállás volt: a helyzeten már nem változtathatunk, jobb azt elfogadni. A másik (marginálisabb) álláspont: a határok tekintetében a "Mindent vissza!" álláspontja, mely lássuk be, több szempontból is a Földről elrugaszkodott (és részben ma is az).

Egy helyesebb gondolatmenet inkább ez lenne: "tudatlanság lenne Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben mindennap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket", ezért szükséges, hogy foglalkozzunk vele, de az első lépés annak tudatosítása lehet, hogy "Trianon csak akkor haladható meg, ha akarattal, munkával eltöröljük. A revízió – ne féljünk e szótól! – bennünk kezdődik." Ha "elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet - ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is - akkor ez végzetes következményekkel járhat", ezért elfogadni azt jelen formájában nem szabad! De a másik végletet sem szeretnénk (háború), mivel "a magyarok jórészt lemondtak a határok erőszakos megváltoztatásának tervéről (...) a magyar érdekszféra építése fontosabb, mint a határok tologatása. A Kárpát-medencéért folytatott küzdelem, a magyar üzleti vállalkozások sikerén, gazdasági befolyáson és a gyermekvállaláson múlik, semmi máson."

Ezeken kívül még nagyon fontos lenne megérteni, hogy miként jutottunk el idáig? És ebben nagy mulasztása van a hazai írástudóknak, történészeinknek és összességében az akadémiai világnak. Ugyanis ahhoz, hogy megértsük miért történt Trianon, ahhoz először is "újra kell írni Magyarország 1849 utáni történelmét, főleg a dualista korszakét" és megérteni, hogy a történelmi Magyarország felbomlását nem(csak) az elvesztett világháború, a Mohácsig visszavezethető magyarság néparány-csökkenése és a betelepítések okozták, hanem legalább annyira a korszellem és azok az eszmék, amik akkor divatosak voltak: a liberalizmus, a nacionalizmus, a XIX. századi értelemben vett nemzetállamiság, a felvilágosodás eszméi által átformált (modern) államberendezkedés.

Közös múlt?

Trianon valódi okainak megértésén túl azonban sokkal több mindenben is segíthet a történelem megismerése. Az átlagos tájékozottságú magyarországi ember (de kiterjeszthetjük ezt az egész Kárpát-medencére is) egyáltalán nem ismeri már azokat a személyeket, akik akár közös "hőseink" is lehetnének, de legalábbis olyanok, akiket kölcsönösen tisztelhetnénk és elismerhetnénk.
Ha a románokról van szó, az 1849-es erdélyi vérengzés kapcsán elhíresült Avram Iancu tevékenysége sokkal ismertebb, mint a román nyelvművelő, a magyarokkal komprumisszumos megoldásra törekvő, mérsékeltebb irányzat vezetője, George Bariț (Báricz György). Vagy voltak olyan gondolkodóik, akiktől nem volt idegen egy Duna-menti szövetség gondolata (Nicolas Iorga). 
A szlovákoknál hasonlóan: a nacionalizmust erősen magáévá tevő Štúron kívül tevékenykedtek olyanok, mint a szlovák-magyar származású polihisztor Matej Bel (Bél Mátyás), akinek irodalmi munkássága maradandó a magyar, a szlovák és a német nép számára is. De megemlíthetnénk "az első néprajzkutató" és három nyelven beszélő tudós Ján Caplovič-ot, azaz Csaplovics Jánost is, aki még jóhiszemű "Hungarusként", hazáját, mint területi és állampolgári egységet képzelte el, és nem kizárólagosan gondolkodott.

Biztosan vannak ma is hasonlóan gondolkodók szomszédainknál, csak nem ismerjük őket, jelenleg nem ők a meghatározók, a hangadók. De ha megtalálnánk őket, velük együtt tudnánk működni.

Mit tanulhatunk a románoktól?

A románok történetét olvasva több tanulságot is levonhatnánk a magunk szempontjából, azonban most csak egy dolgot emelnék ki; Erdély megszerzését. Ez a folyamat időben nagyon messzire vezethető vissza; Románia egyesítésének gondolata, a hamarabb érkezés gondolata, a római leszármazás - ezek egyik első megnyilvánulása Inocențiu Micu-Klein görögkatolikus püspök birtokrendezési ügye 1734-ben, később az erdélyi iskola munkássága. Mindez végül 1918-ban ért célba. Majd kétszáz éves folyamat, több állomással és rengeteg belefektetett munkával. Ha a magyarság egyszer vissza szeretné szerezni Erdélyt (vagy legalábbis megváltoztatni helyzetét/státuszát, jobb helyzetbe hozni az ott élő magyarokat) nem valószínű, hogy ez hasonló munka nélkül menni fog. Ha nincs is szükségünk arra, hogy új eredettörténetet írjunk, legitimációt gyártva Erdélyhez - mert ez már történelmileg adott - arra nagyon is szükség lenne, hogy megismerjük a történetét, az ott élt népek múltját, kultúráját és kitaláljuk a jövőbeli együttélés kereteit. Röviden megfogalmazva: hogy mi lenne az a jobb "deal", amit ajánlani tudnánk a jelenlegi "bukaresti valóság" helyett és ami hosszú távon is elfogadható és megnyugtató lenne az ott élő románoknak.

Egy-két ötlet a végére

A '45 utáni világrend valóban arra épült, hogy a határok nem, vagy csak igen nehezen változtathatóak. Ez részben jó is, de a mi esetünkben rossz is. Aminek a határait viszont ebben a rendszerben is lehet változtatni az a kulturális és gazdasági befolyásé. A lehetőségek pedig adottak. Ki kell használni őket és jó komprumisszumokat kötni.
A magyarországi központú erdélyi cégek megfontolhatnák, hogy hosszabb távon milyen előnyökkel járna, ha helyi képviseleteik többnyelvűek lennének. Elsőként a kiírások, nevek, feliratok tekintetében, de idővel akár a dolgozóiktól megkövetelhetnék a minimális magyar-angol-német nyelvtudást, ami versenyelőnyt is jelenthetne az egynyelvű román kiszolgálással szemben.
Kiegészítés: legalább ilyen fontos lenne valamilyen módon gondot viselni a történelmi Magyarországhoz kötődő helyekről, épületekről (templomok, várak, kastélyok). Valamennyire érthető, hogy a románok nem jó gazdái ezeknek, hiszen nem kötődnek úgy hozzájuk, mint mi. Ezek is fontos feladatok. És már vannak is rá jó példák

Most, száz év elteltével jó lenne már pozitív változásokat is látni és átélni.

Befejezésül egy záró gondolat: "Ha megértjük, hogy létünk és szerepünk messze túlmutat a mostani nemzeti kereteken, fizikai határokon; hogy mindig képesek voltunk talpra állni, megújulni és utat mutatni, az önbizalmat, erőt, optimizmust, pozitív jövőképet ad, amely révén képesek lehetünk Trianon meghaladására."

Protestantizmus = liberalizmus?

Született nemrég egy írás egy bloggertől, akinek írásait egyébként sokra tartom - aktuálpolitikáról/történelemről stb. - de talán mivel, hogy ortodox keresztény, ez jobban befolyásolja világnézetét és a protestánsokról való véleményét, mint az indokolt lenne.

Szerinte a protestantizmus az oka a mai helyzetnek, a liberális világrendnek, és felteszem Magyarország történetének 19-20. századi negatív fordulatainak is. Ez azért egy elég kisarkított álláspont, még ha van is benne igazság.

1. Egyrészt azt inkább el tudom fogadni, hogy elindított olyan folyamatokat, amik aztán elvezettek az ateizmus, a marxizmus kialakulásához, elindított olyan gondolatokat, amelyeket továbbgondoltak és végül ez vezetett oda, hogy az országok sorra eldobták keresztény jellegű államberendezkedésüket, a királyság intézményét. Mindezzel gyakorlatilag betöltötték az Igét: "a hatalmasságot megvetik és a méltóságokat káromolják."
De mégsem lehet teljesen Luther és kortársai nyakába varrni mindezeket a bűnöket. Aki ortodox, az tudtommal nem fogadja el a katolicizmus és a pápaság jónéhány dogmáját, ahogy Lutherék sem fogadták el. És ha ismeri a történelmet, tudja, hogy az 1517 és az utána történtek egy reakció volt a kereszténység korabeli állapotára.

Miért ne lehetne köztes álláspontra helyezkedni és egyszerre elvetni a katolicizmus és a protestantizmus szélsőségeit, eretnekségeit? Attól még, mert napjainkban azt látjuk, hogy válságban van a liberális államberendezkedés, miért kellene automatikusan egy 1517 előtti világot idealizálni? Miért ne lehetne úgy keresztény alapokon álló egy ország, hogy közben nem tekinti legfőbb tekintélyének a mindenkori római püspököt? Hogy nem számít eretneknek az, aki lefordítja a Bibliát a saját nyelvére? Hogy a vezetők egyensúlyt próbáljanak teremteni a kereszténység alapértékei és pl. a vallás- és szólásszabadság inézménye között?

2. Nem tudom a blogger járt-e Erdélyben, én három alkalommal voltam 1-1 hétre. Két dolog nagyon megmaradt - a táj szépsége mellett. Az egyik, hogy az emberek általában vallásosak. Ezt több beszélgetésben is érzékeltem. Magyarország Erdélyhez képest egy ateista ország (kisarkítva). Én ott sokkal természetesebbnek éreztem, amikor hitbeli-vallási kérdésekről beszéltünk. Azt mondani, hogy az erdélyi magyarok fele "látens ateista", vagy ilyesmi erős túlzás. Valószínűleg egyébként azért is lehet így, mert kevesebb ott a nagyváros, közelebb élnek az emberek a természethez, jobban őrzik hagyományaikat. A másik dolog, hogy Székelyföldön járva sokkal jobban értettem, hogy mit jelent magyarnak lenni, az ott élők - valószínűleg a napi nehézségek miatt is - rá vannak kényszerítve, hogy erős identitással rendelkezzenek. Ilyet itthon én nem tapasztaltam és megerősített, hogy van jövője a határon túli magyaroknak.

3. Amikor ennyire kárhoztatjuk a reformátusokat, akkor nem árt figyelembe venni azt a tényt is, hogy a jelenlegi kormányban mennyi református dolgozik. Akik éppenséggel szemben állnak az ateista államberendezkedéssel. Tehát félrevezető lenne azt mondani, hogy katolikus+ortodox = konzervatív, protestáns=liberális, mégha valóban létezik egy ilyen trend és van alapja ennek az állításnak.

Hogy miért így alakult történelmileg, az szerintem egy komoly arány- és egyensúlytévesztés. A protestantizmus és a protestáns gondolkodók túl későn vették észre, hogy már nem a katolicizmus a legfőbb ellenfelük, hanem a marxizmus, az ateizmus, a forradalmiság, a függetlenedési eszme, a szeparatizmus, az individualizmus stb. Már a késő 18. században, legkésőbb a 19. század elején közeledniük kellett volna (politikai értelemben) a katolikusok felé. Ezt nem tették meg, és inkább ennek köszönhető, hogy olyan világban élünk, amilyenben.

Budapest és a vidék

Az önkormányzati választás kapcsán érdemes megnézni az eredményt egy speciális nézőpontból is. Sőt, általában a világban a választási eredményeket megnézni bal-jobb (nagyvárosok-vidék) viszonylatban.

Az ismert narratíva szerint a városi-urbánus szavazók - akik inkább balra, a liberálisokra szavaznak - intelligensebbek, felvilágosultabbak, de leginkább jobban tájékozottabbak vidéken élő társaiknál, akiket szinte mindig lenéznek: provinciális, tájékozatlan bunkónak vagy a hatalom által megvásárolt pórnépnek tekintenek - ők azok, akik inkább a konzervatív oldalra voksolnak. A valóság körülbelül ennek az ellenkezője. 

Most csak egyetlen szemszögből, az anyagi helyzet és az adózás szempontjából nézzük meg a két társadalmi réteget. A Budapesten élő emberek átlagkeresete nettó 300 ezer forint körül van, vidéken ez az összeg 240 ezer forint.

Lehet, hogy nem eléggé közismert, de elérhető az információ, hogy az országban működő minden ellenzéki párt progresszív, többkulcsos adót szeretne bevezetni. Az új budapesti főpolgármester, Karácsony Gergely a kampányban beszélt egy lehetséges ingatlanadóról, ami "a felső 1 százalék hozzájárulása a közösség céljaihoz."

A helyzet ez alapján számomra nem az, hogy a vidék visszahúzza a fővárost, akadályozza a fejlődést, hanem ellenkezőleg: a vidéki, kisebb keresetű emberek védik a fővárosi/nagyvárosi tájékozatlan(?) (vagy megvezetett?) embereket és azok anyagi helyzetét. Óvják az egykulcsos adótörvényeket, ami mindenkit igazságosan, a munkájával arányos mértékben terhel meg. 

Ennek fényében elég szomorú látni a fővárosi, leginkább a budai eredményeket.

Persze az adótörvények nem az egyetlen és legfontosabb szempont egy politikai választásnál, de nem is az utolsó. Ha már a demokráciának az az értelme, hogy lehetőséget ad mindenkinek, hogy az *érdekei* szerint döntsön.

Azért jó talán mégis ez a szempont, mert jól mutatja ezt az égbekiáltó ellentmondást és a baloldali-liberális politika önfelszámoló-önpusztító jellegét is.

Változás

Van a Churchillnek tulajdonított szólás az ember meggyőződésének időbeli változásáról:

Ha egy ember 20 éves korában nem liberális (köztársaságpárti / szocialista), akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött még mindig az, akkor egy hülye.

Roger Scruton egy hasonló gondolatmenetet fogalmazott meg - vélhetően a saját élete alapján.
(Mivel nem találtam meg az idézet helyét, emlékezetből írom):

Az ember gyerekkorában a szülei hatására még jobboldaliként gondolkodik, aztán ahogy kezd felnőni és gondolkodni, baloldalivá válik. Később, ahogy teljesen felnő és több tapasztalat éri, elkezd jobban belelátni a dolgok működésébe, úgy újra jobboldalivá válik.

Könnyen találhatunk még példákat a közelmúltból, de a jelenből is: Orbán Viktor Magyarországról egy jó példa. A "fiatal (liberális) demokratából" kereszténydemokrata miniszterelnök. Amerikában Ronald Reagan: a Rooseveltet személyes hősének tartó "hollywoodi demokratából" lett markánsan konzervatív amerikai elnök. Keleten Putyin, a liberális "Otthonunk - Oroszország" pártból indulva vált húsz év elteltével (a nyugati főáramú média szótára szerint) "szélsőjobboldali diktátorrá".

Gyakran hallani ezekkel a személyekkel szemben olyan kritikákat, vádaskodásokat, hogy ők elvtelenek, köpönyegforgatók, a pénzért/hatalomért mondanak és tesznek most mást mint X évvel ezelőtt. Kérdezem ezektől a vádlóktól: létezik olyan ember, aki fiatalkorában már tökéletes látja a dolgokat, érti a világot és mindig tudja mit kell tenni, mi a helyes? Erősen kétlem. Sőt, gyerekként (magamból kiindulva tudom, hogy) az ember készpénzek veszi az iskolában tanultakat és egyébként majdnem mindent, amit a szüleitől/idősebbektől hall, legyen az igaz vagy hamis. A kultúra, a szocializációs minták, az oktatás, a média és egyszerűen a világ folyása beállítja az embert egy pályára, amin könnyen azt gondolhatja, hogy pontosan tudja mi a helyes és mi nem, de valójában téved. Amíg aztán nem találkozik a valósággal: saját életében és/vagy valamilyen közössége életében és szembesül egy feszültséggel önmagában.
Ekkor viszont már muszáj változtatni, újraértékelni, megújítani a gondolkodásmódot, ha úgy tetszik megtérni vagyis megfordulni.

A fentebb említett személyek, akik ezt megtették, úgy gondolom helyesen tették. Jó lenne ezt minél többünknek megtenni. Remélem, ez az oldal is segítség tud lenni a valóság megismerésében.