Több, mint két hete indult meg az orosz támadás. Az erre adott nyugati válasz többek között gazdasági szankciók egész sora volt. Szinte minden nap születtek ezzel kapcsolatos döntések állami és piaci szereplők részéről egyaránt. A bank- és pénzügyi-rendszer szankcionálása, nyersanyag import, az Északi-áramlat 2 leállítása, európai orosz cégek ellehetetlenítése, Oroszországban működő cégek önkéntes kivonulása és így tovább.

A szankciókat már sok kritika érte, leggyakrabban talán a visszafelé irányuló hatásukat szokták kiemelni (lásd „lábon lőjük magunkat”). Azonban más szempontok alapján is érdemes lenne megvizsgálni a szankcionálás, bojkottálás és a gazdasági háborúzás értelmét, létjogosultságát, egyáltalán erkölcsösségét.

Miről is van szó tulajdonképpen? Államközi és piaci szereplők közötti megállapodások és szerződések felmondásáról, azoktól való elállásról. Korábban kialkudott működési engedélyek visszavonásáról, befektetők szankcionálásáról, vagyonának zárolásáról, mindezt azonnali és egyoldalú döntések által. Nyilván minden szerződést külön lehetne vizsgálni: milyen feltételekkel kötötték, milyen körülmények esetén van joga egyik vagy másik félnek azt módosítani vagy felmondani. Ezzel együtt általánosságban elmondható, hogy az egyoldalú döntéseket és módosításokat általában barátságtalan lépésnek értékelhetjük, sőt egyfajta diktátum jellegről is beszélhetünk. Hétköznapokból vett példával: elfogadhatónak tartjuk-e, ha egy albérlet tulajdonosa egyik napról a másikra megváltoztatja a bérbeadás feltételeit vagy a bérleti díjat, ill. más esetben egy munkaadó a munkavállalójával kötött szerződést írja át azonnali hatállyal?

A szankciók barátságtalan mivoltuk és az erkölcsi aggályaik mellett elvi problémákat is felvetnek. Megkérdőjelezik a nyugati világrend alapjait is; a kapitalizmust és a globalizmust.
A kapitalizmus egyik alapelve a piaci szereplők önérdekeinek eredőjeként megvalósuló közjó. Az Oroszországból kivonuló cégeknek azonban milyen önérdeke fűződik az azonnali távozáshoz? Leginkább semmilyen.
A globalizmussal kapcsolatban hasonló ellentmondás figyelhető meg. A második világháború (ill. a Szovjetunió bukása) után kialakuló világrendet több névvel szokták illetni: globalizmus, amerikanizáció, jóléti-fogyasztói társadalom, szabad piac és szabad világrend stb.
Elvi-elméleti sarokköve jól összefoglalható a francia liberális gondolkodónak, Bastiatnak tulajdonított idézettel:

„Ha az áruk nem léphetik át a határt, katonák fogják.”

A szabadpiaci gondolkodók rendszeren abszolutizálják ezt az elvet, sőt igazából erre a gondolatra épült fel a nyugati terjeszkedés (globalizmus) koncepciója: ahogy egyre több és több ország nyitja meg piacait és integrálódik a nyugati vezetésű világgazdaságba, úgy terjed a nyugati életmód, az értékrend, az életszínvonal és végül már senki sem fog akarni háborúzni, a történelem vége elérkezik. Ennek az eszmeiségnek mond élesen ellent Oroszország gazdasági izolációja.

(A fentebbi "bastiati" gondolatban egyébként sok igazság van, de túlértékelni sem érdemes. Ez a gondolat kifejtve annyit tesz, hogy inkább cseréljünk eszmét, kereskedjünk egymással, minthogy teljesen elszigetelődjünk egymástól. Ha ez mégis megtörténik, akkor az könnyen 'egymást meg nem értő' légkörhöz, ellenségeskedéshez és háborúhoz vezethet. Más szemszögből vizsgálva a dolgokat viszont azt láthatjuk, hogy pont a "szabad piac" és a "gondolatok szabad áramlásának" jelszavai mögé bújva történtek komoly visszaélések, jogfosztások, kaptak erőre család- és nemzetellenes ideológiák. Ezért szükséges egyensúlyt találni a szabadpiaci elvek és államok/közösségek protekcionizmushoz és önvédelemhez való jogának gondolata között.)

A szabadpiaci fonalat folytatva érdemes megismerni a libertárius Cato intézet értékelését az USA által alkalmazott szankciókról tágabb perspektívából nézve, még 2020-ból:

Az amerikai szankciók nagyjából két tucat országot érintenek, némelyik esetében ez majdnem teljes gazdasági embargót jelent. Miért léteznek ezek, milyen hatásuk van és milyen hatékonyak geopolitikai céljuk elérésében? A szankcióknak masszív humanitárius költsége van és nemcsak hogy nem hatékonyak, hanem sok esetben kontraproduktívak. A tudományos irodalomban ebben szinte teljes körű az egyetértés. Az ilyen politika alkalmazása csökkentheti a célország gazdasági teljesítményét, roncsolhatja a közegészéget, de akár több tízezer ember halálához is vezethet, legalábbis azon országok tekintetében,  amelyekkel szemben a legkeményebb szankciók vannak érvényben. Ezen kívül megállapítható, hogy szinte sosem érik el igazi céljukat, különösen akkor, ha a cél az adott ország vezetésének megbuktatása vagy kitűzött céljainak elszabotálása. A szankciók könnyen visszaüthetnek, akár további elnyomást vagy tömeggyilkosságokat eredményezve, miközben a demokratizálódás esélyét csökkentik.

Más gondolkodók a gazdasági szankciókat egyenesen egy támadó és agresszív taktika részének tekintik és párhuzamot vonnak a középkori várháborúkkal:

A szankció az ostromháború egy formája. Mit is jelent az ostrom? Embercsoport egy korlátozott térbe zárását, elvágva őket fegyvertől, élelemtől és minden egyéb ellátástól. Az ostromlott fél az erődítményein kívül a felhalmozott készleteiben és a védők egységében bízva igyekszik kivárni és túlélni a támadást. A támadó erők ennek megfelelően pedig arra várakoznak, hogy elfogyjon a védők élelme, készletei és megtörjön az egységük. Az ostrom a háború egy tipikusan lassú formája. A benne érintett civil lakosság életét pedig pokollá és nyomorúsággá teszi. [...] A háborús és a gazdasági mechanizmusok kombinációjának támadó jellegű alkalmazásával a szankciók korunk imperialista ostromháborújának elrettentő példái.

Mindezeket végiggondolva egyáltalán nem érthetetlen, hogy Putyin elnök miért fogalmazott úgy, hogy számukra a szankciók felérnek egy hadüzenettel. 

Az előző bejegyzésben egy szempont alapján állítottam párhuzamba a két világháborút a jelenlegi háborúval. Csak jeleztem, hogy más szempontból viszont károsnak és félrevezetőnek tartom, ha Putyint Hitlerhez hasonlítják. Személyükben, politikájukban, mindenek előtt pedig az általuk vezetett országok, népek karakterében markáns különbségek vannak. Ennek megfelelően egy különbséggel terveztem folytatni, de ehelyett inkább „lecsapok egy magas labdát” egy kisebb jelentőségű párhuzammal. Utánakerestem, de nem találtam, hogy már más írt volna erről vagy ezt konkrétan kiemelte volna. 

Február 25-én, a háború elkezdésének másnapján jött a hír, hogy Moszkva „megfenyegette” Svédországot és Finnországot, egészen pontosan azt mondta az orosz külügyi szóvivő, hogy „súlyos katonai és politikai következménnyel járna” az, ha akár Svédország, akár Finnország csatlakozna a NATO-hoz. Érthető reakció a jelenlegi helyzetben (még ha örülni nem is lehet neki), mert ez a lépés valóban tovább élezné a konfliktust.

Ennek kapcsán jutott eszembe a talán kevésbé közismert 1939/40 téli skandináv helyzet.
'39 novemberében kitört a finn-szovjet „téli háború” , erről így ír a magyar nyelvű wikipédia:

A világ közvéleménye a kezdetektől mélyen együttérzett a finn néppel, amely azonban minden felé irányuló rokonszenv ellenére gyakorlatilag magára maradt. [...] Nagy-Britannia és Franciaország végül szervezett gyorsan egy 50 000 fős expedíciós hadsereget, amelyet Észak-Norvégiából vetettek volna be (egyesek szerint csak az észak-svédországi vasércbányák védelmében). De egyrészt ennek bevetése (politikai okokból) vontatottan haladt, másrészt pedig a finn vezetés sem akarta, hogy országuk – Spanyolországhoz hasonlóan – a nagyhatalmak küzdőtere legyen. Önkéntesek azonban érkeztek Finnországba viszonylag nagy számban.

Az angol nyelvű oldal a következőkkel egészíti ezt ki (angolszász történészekre hivatkozva):

1939. december 27-én az angol-francia haditanács felhívást intézett Norvégiához és Svédországhoz, hogy segítsenek Finnországnak és támogassák a szövetségeseket a háborúban. Norvégia és Svédország január 5-én elutasította a felkérést. Ezekután a szövetségesek új tervet dolgoztak ki, melynek értelmében követelték Norvégiától és Svédországtól, hogy engedje át a szövetséges csapatokat az országukon, és mindezt egy Nemzetek Szövetsége határozatra hivatkozva. Az expedíciós csapatok Narvikból vonattal mentek volna a finnekhez [és itt érdekes!] a svéd bányákon keresztül. Ezt a követelést jan. 6-án küldték el, amit hat nappal később a két ország visszautasított.

Mindez azzal áll kapcsolatban, hogy Hitler megfenyegette a svédeket, hogy amennyiben szövetséges csapatokat engednek területükre, az azonnali megszállást eredményezne.

Ehhez kapcsolódó másik tény, hogy a britek '40 tavaszára tervezték Norvégia és Svédország megszállását (Plan R 4), de a németek ebben megelőzték őket, ahogy az közismert (Weserübung hadművelet).

+1
A hab a tortán a svéd volt kormányfő tweetje még egy évvel ezelőttről, amiben a németek ellen tényleges harcot folytató dánokat és norvégeket bírálta:

1940-ben Svédország védelmi erői éppen nem kaptak volna csillagos ötöst de Norvégiánál és különösen Dániánál mindenképpen jobban voltak. [..] ha anno Adolf Hitler Svédország megszállása mellett dönt, na az harc lett volna.

A nemrég kitört ukrán-orosz háború sokakban azonnal korábbi világháborús tapasztalatokat, tanult ismereteket hozott fel vagy ilyen reflexeket indított be. Sokan - nem minden alap nélkül - Putyint egyenesen Hitlerhez hasonlítják. Nekik egyszerre van igazuk és tévednek óriásit. 

A világháborúkról - igazából mindkettőről -, de leginkább a másodikról sokat tudunk és még több mindenről azt gondoljuk, hogy tudjuk, értjük, ismerjük, de valójában nem. Azt tudjuk, értjük és ismerjük, amit a kultúra formálói szerettek volna, hogy tudjunk, értsük és ismerjünk róla. Ezzel nem azt állítom, hogy a "mínusz egyszerese" az igaz a történteknek, messze nem. Annyit állítok, hogy a történet lényege más, mint ami el lett mesélve 75-80 (de inkább 90) év óta. 

(Kitérő: honnan ez a reflex egyébként az emberek 99%-ban, hogy ha "Hitler háborújáról" beszélünk, és megkérdőjelezünk bizonyos motívumokat, okokat, indokokat, akkor azonnal és törvényszerűen a németek oldalára állunk? Honnan ez a hamis reflex? Ez a káros következtetés? Miért ne lehetne, hogy egy háborúban nincs jó oldal? Nem láttunk még maffiaháborút? Nem láttunk még gyilkosokat vagy bűnözőket egymásnak esni? Ilyenkor kötelező szurkolni valakinek? Egyiket jónak-jobbnak látni másiknál? Nem létező valóság, hogy egy közlekedési baleset után az a verdikt, hogy a balesetben a felelősség megoszlik? Hogy mindkét fél hibás? Mindig csak egy hibás van? Ezen jó lenne elgondolkodni!)

A téma messze nagyobb, mélyebb és bonyolultabb, mint amit egy-néhány blogbejegyzés megenged. Egyelőre egyetlen hasonlóságot szeretnék kiemelni, az okokkal kapcsolatban. Később - ha lesz rá módom és időm - folytatom további bejegyzésekkel (párhuzamokkal és különbségekkel).

Egy visszatérő motívum Vilmos, Hitler és Putyin háborús érvelésében: a "körülzárás" (encirclement) politikája.

Részlet II. Vilmos naplójából:

A gyarlóság és a könnyelműség egy rémisztő háborúba sodorja világunkat, aminek végső célja Németország megbuktatása. Semmi kétségem afelől, hogy Anglia, Oroszország és Franciaország - Ausztriával fennálló szerződéses kötelezettségünk ismeretében - megállapodott egymással, hogy az osztrák-szerb konflitus lesz az ürügy, hogy ellenünk háborút viseljelek... Így nézve szövetségesünk kétbalkezessége és ostobasága csapdába ejtett.
Németország bekerítése egy elfogadott, ünnepelt tény mindenki számára... A nyakunk köré font hurkot hirtelen megszorították és Anglia egész világon módszeresen felépített, tisztán németellenes politikája célba ért, amit képtelenek voltunk megakadályozni, hiába is küzdöttünk, Ausztria iránti lojalitásunknak köszönhetően belegabalyodtunk a hálóba, ami politikai és gazdasági létünket folytogatja. Kétség kívül bámulatos teljesítmény, amit még annak is el kell ismernie, aki számára ez katasztrófát jelent.

Adolf Hitler, 1939. szeptember 3:

Tanúi voltunk Németország bekerítésének Nagy-Britannia által már a háború előtt. Ahogy a német nemzet a nemzeti-szocialista vezetés alatt elkezdett felocsúdni a versailles-i diktátum következményeiből, ahogy az a fenyegetés megjelent, hogy túléljük ezt a krízist, a brit bekerítés politikája újra megjelent.

Vlagyimir Putyin, 2022. február. 24:

Az észak-atlanti szövetség eközben minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére folyamatosan terjeszkedik. A katonai gépezet mozog, és ismétlem, közeledik határainkhoz.
[...]
Most, amikor a NATO kelet felé terjeszkedik, hazánk helyzete évről évre rosszabb és veszélyesebb. Ráadásul az elmúlt napokban a NATO vezetése nyíltan beszélt arról, hogy fel kell gyorsítani a szövetség infrastruktúrájának Oroszország határaiig való előrehaladását. Más szóval, megerősítik pozíciójukat. Már nem tudjuk csak tovább figyelni azt, ami történik. Teljes felelőtlenség lenne részünkről.
[...]
Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez az úgynevezett Oroszország visszaszorítási politikája, nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És ez nem túlzás – ez a valóság.

Ezzel a bejegyzéssel egyelőre semmit mást nem akartam demonstrálni, csak azt, hogy a "támadónak", az "agresszornak", a "háború kirobbantójának" motívumai között érdekes módon van egy visszatérő elem. Nem volt célom a mai Oroszországot Hitler vagy Vilmos Németországához hasonlítani, sem azt állítani, hogy 100%-ban igazuk lenne vagy hogy teljesen azonos céljaik lennének. Inkább csak azt, hogy mindhárom vezető hasonlóan érzékelte az országát körülvevő valóságot.

Visszatérve a kezdő gondolathoz: azok, a kik most "Putlert" kiáltanak, nem tudják, de olyan szempontból van igazuk, amiben nem szeretnék, hogy igazuk lenne.

Sebastian Haffner - valódi nevén Raimund Pretzel - liberális német fiatalként emigrált Németországból 1933-ban. Tapasztalatairól néhány évvel később könyvet is írt (Egy német története).
Hitlerről és a Harmadik Birodalomról maximum azt tudhatjuk meg belőle, amit akkoriban egy nyugat-barát, liberális gondolkodású huszonéves gondolhatott és ez kevés egy reális-tényszerű értékeléshez. Viszont a németségről, a német nép karakteréről több mindent is megemlít, ami sem vesztett aktualitásából. Nézzük ezeket!

Először is önmagát úgy határozza meg, mint aki:

a gondolkodását illetően liberális, az életvitelét illetően poroszosan puritán volt.

Mit is jelent szerinte ez a porosz puritanizmus?

Van egy különleges porosz fajtája a puritanizmusnak, amely 1933 előtt meghatározó szerepet játszott a német szellemiségben és játszik a felszín alatt ma is. Rokon a klasszikus angol puritanizmussal, de néhány jellegzetes vonásában eltér tőle. A porosz puritanizmus prófétája Kant és nem Kálvin, példaképe Fridericus, Nagy Frigyes és nem Cromwell. Verérelvei az angol puritanizmushoz hasonlóan a szigorúság, a méltóság megőrzése, minden helyzetben, az élet örömeitől való tartózkodás, a kötelességteljesítés, az önfeláldozásra is kész hűség és becsületesség és a komorságba hajló világmegváltás. Akárcsak az angol puritán, a porosz is elvből kevés zsebpénzt ad a fiának, és a homlokát ráncolja, amikor az a szerelemmel kísérletezik. A porosz puritán ugyanakkor szekularizált, nem Jehovának szolgál és mutat be áldozatot, hanem a roi de Prusse-nek [a porosz királynak]. Kitüntetést és jutalmat nem anyagi javak, hanem hivatali méltóság formájában remél. És ami talán a legfontosabb, a porosz puritanizmus fenntart magának egy hátsó ajtót, amely a szabad, senki által nem ellenőrzött szférába vezet, s amelynek ajtaján ez áll: "Magánterület."
Fridericus, ez a komor aszkéta, a porosz puritanizmus mintaképe, mint tudjuk, "magánemberként" fuvolázott, verseket írt, szabadgondolkodó volt, és Voltaire-rel barátkozott. Csaknem minden tanítványa - két évszázad vezető porosz bürokratái és magas rangú katonatisztjei - magánemberként hasonló elfoglaltságokkal töltötte az idejét. A porosz puritanizmus "kemény héjban lágy mag". A porosz puritanizmus találta fel a problémamegközelítés sajátosan német módját: "Magánemberként az a véleményem, hogy... hivatalnokként viszont azt kell mondanom, hogy..." Ez a magyarázata annak, amit a külföldiek sehogy sem tudnak megérteni, annak, hogy Poroszország és a porosz mintára átformált német állam, mint egész, kegyetlen és kíméletlenül taroló gépezet képét nyújtja és úgy is működik, ha viszont "magánemberként" kerül kapcsolatba poroszokkal és németekkel, többnyire békésnek, megnyerőnek, emberségesnek és szeretetre méltónak találja őket. Németország kettős életet él, ahogy ezt csaknem minden polgára teszi.

Erre a "kettős gondolkodásra" a ma Németországából is lehetne példákat találni.

A mindenki által ismert (és elismert) német tulajdonságról - arról az igyekezetről, hogy a kiszabott feladatot legjobb tudásuk szerint, alaposan, céltudatosan és pontosan végrehajtják - így ír:

A "tüchtig" kötelességteljesítés abszolutizálása német antierény, igaz, a németek erénynek tartják. Maradjunk annyiban, hogy az egyik legnémetesebb tulajdonság. Nem tehetünk róla, ilyennek születtünk. Mi vagyunk a világ legtehetségtelenebb szabotőrei. Amit mi egyszer megcsinálunk, az prímán meg van csinálva. Hogy esetleg tiltakozik ellene a lelkiismeretünk és az önbecsülésünk? Ugyan kérem! Ha jól csináljuk azt, amit éppen csinálunk - legyen az tisztességes és hasznos tevékenység, kaland vagy bűntett, a bűnös önelégültség kábulata tölt el bennünket, és felmentjük magunkat az alól, hogy mérlegeljük tevékenységünk célját és értelmét. "Jó munka", jegyzi meg elismeréssel a német rendőr egy szakszerűen kirámolt ékszerüzlet láttán.
Ez a mi gyengénk, függetlenül attól, hogy nácik vagyunk vagy nem vagyunk nácik...

Erre a mentalitásra lehet jó példa az, ami 1933 tavaszán történt a német médiában:

Egy sor újság és folyóirat megszűnt, de ennél sokkal ijesztőbb volt az, ami a megmaradtakkal történt. A felismerhetetlenségig megváltoztak. Többnyire úgy vagyunk, hogy szinte emberszámba vesszük az újságunkat. Előre tudjuk nagyjából, hogyan reagál bizonyos dolgokra, mit fog mondani és hogyan. Ha most ez az újság egyszerre éppen az ellenkezőjét állítja, mint eddig és megtagadja önmagát, akkor hol egyebütt érezhetjük magunkat, mint az őrültekházában? Olyan régi, demokratikus és az értelmiség számára íródott lapok, mint a Berliner Tageblatt vagy a Vossische Zeitung egyik napról a másikra náci sajtóorgánummá vedlettek át, és a maguk tartózkodó és kulturált stílusában ugyanazt fejtegették, amit az Angriff vagy a Völkischer Beobachter ordított és köpködött. Később ezt is megszoktuk, és már azért is hálásak voltunk, ha az irodalmi melléklet sorai között felfedeztünk egy-egy célzást, amely mintha a vezércikket kérdőjelezte volna meg.
Részben persze kicserélődtek a szerkesztőségek is. Több esetben azonban nem állta meg a helyét ez a kézenfekvő magyarázat. A Die Tat (A tett) című folyóirat például a nevéhez méltó büszke igényességéről volt híres. A náci hatalomátvételt megelőző években csaknem mindenki olvasta. Radikális, tehetséges fiatalok írták, könnyed eleganciával megrajzolt jövőképük ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé. Előkelőbb annál, semhogy elkötelezze magát valamely párt, legkevésbé a nácik mellett, akikről még februárban is azt írta, hogy jelentéktelen epizódfigurák. Ezért a tévedésért a főszerkesztő az állásával és csaknem az életével fizetett. (ma már ott tart, hogy újra írhat, habár egyelőre csak szórakoztató regényeket.) Egyébként azonban az egész szerkesztőség a helyén maradt, és változatlan eleganciával továbbra is ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé, csak éppen a nácik ezeréves perspektíváját. Tette pedig mindezt magától értetődő természetességgel, jobban és meggyőzőbben, mint maguk a nácik. Az ember csak forgatta a folyóiratot és a szemét dörzsölte: ugyanaz a nyomdatechnika, ugyanazok a mondatszerkezetek, ugyanaz a fölényes stílus, ugyanazok a nevek, és az egész egyszerre szemrebbenés nélkül takaros kis náci lappá lényegült át.

És ezt nyugodtan tovább gondolhatjuk, felidézve a háború utáni időszakot, amikor például a német tudósok, például az államigazgatásban résztvevők szinte ott folytatták-folytathatták, ahol abbahagyták, csak egy más színezetű, más ideológiájú hatalom szolgálatában (ez a győztes hatalmakról is sokat elmond, de ezt most hagyjuk).

Érdekes lehet még Haffner egy megjegyzése, amit ugyan egy kifejezett esemény (az 1933 márciusi felhatalmazási törvény) kapcsán mond, de figyelmeztetése időben kiterjeszthető - a jelenre is. 

Elkerülhetetlen, hogy valamikor a jövőben megmutatkozzék ennek [a behódolásnak és a megalkuvásnak] a hatása, a német nemzeti tudat elsorvadása és Németország széthullása sincs kizárva.

Van egy írás a neokohn-on a rabszolgaságról, ami kiváló példája a "polgári-liberális" történelemértelmezésnek. 

Vegyük sorra miben nyilvánul meg ez a sajátos világlátás.

1. A középkori jobbágyság és a rabszolgaság intézményének összemosása

"A kereskedelem és az ipar növekedésével a városi polgárok szabadsága meghódította a vidéket, s végül kikényszerítette a gúzsba kötött vidéki népesség felszabadítását a feudális kötöttségek és járadékok alól. S a polgári szabadság elve az ami egyben kikényszerítette a szolgaság minden formájának eltörlését is."

Ennyire nem lehet összemosni a jobbágyság és a rabszolgaság intézményét. A jobbágyokat nem pénzért adták-vették, nem tartoztak kizárólagosan urukhoz, létezett a szabad költözés joga - amit persze időnként megpróbáltak korlátozni, végül pedig el is törölték: nálunk jogilag a Dózsa-felkelés után (de facto inkább 1700-as évek elején). A középkor nagyobb részében azonban nem létezett röghöz kötés, 'örökös' (vagy 'második') jobbágyság, amivel a szerzőnek - egyébként jogosan - problémája van.
A szabad elköltözés joga korunk szabad munkahely-választásával rokonítható. Ami - amikor ténylegesen biztosított jog volt - féke és egyensúlya lehetett az említett 'földesúri önkénynek'.

2. Mindenfajta elnyomás gyökere 'az arisztokratikus katonai és teokratikus elitek'

A rabszolgatartó római birodalom hanyatlásával indult a rabszolgaság intézményének hanyatlása is Európában. Erre erősített rá a keresztény kultúra terjedése. A keresztény hitre térést követően Európa legtöbb országában fokozatosan korlátozottá vált a keresztény rabszolgák adásvétele. Koblenzi tanács 922, London 1102 és Armagh 1171 példák arra, hogy az egyház megtiltotta keresztény rabszolgák adásvételét.

Másik igen egyszerűsített világlátás ebben a mondatban:

"Ekkor emelkedett ki a harcos elit, amely fizikai erőszakkal a szolgaság különböző formáiba kényszerítette saját társadalmának és idegen népek termelőit, saját jóléte és hatalma biztosítása érdekében."

Minden népnek és minden társadalmi berendezkedésnek van elitje, arisztokráciája, értelmisége, nevezzük azokat bárhogy is. Az ő feladatuk a vezetés, az irányok meghatározása. Nem létezhet rend ott, ahol mindenki a saját vezetője akar lenni (a libertárius álom). És nyilvánvalóan ezen vezető réteg feladata megvédeni a népüket egyrészt más népekkel, másrészt a belső ellenségeikkel szemben is. Ez átcsaphat kizsákmányolásba is, de alapvetően legitim feladatokat lát el. Ennek tagadását valamiféle megrögzött államellenes gondolkodásmódban látom.

3. A városi élet felmagasztalása

"A városi levegő szabaddá tesz"

"A városok és a városi polgárok világa meg tudta őrizni szabadságát a római birodalom bukását követő korszakban, és ennek révén ellensúlyt képzett a katonai és egyházi elitekkel szemben."

A városoknak és a városi életnek vannak tagadhatatlan előnyei, de ezek mellett azért szólni kell annak hátrányairól is. A vidékről városba költöző a természet erőitől való függést felcseréli a más emberektől, a gazdaságtól való függésre. A természettel való szorosabb együttélést a mesterséges, emberek építette keretek közötti létre. A több mindenhez értés (ezermesterség) szükségességét a specializációra. Ez a változás nem minden esetben jelent csupán hasznot.

4. A szabad piac és polgári szemlélet szerepe a rabszolgatartás felszámolásában

"A szabad piac volt az, amely felszabadította az eddig a rabszolgaság vagy feudális kötöttség által lebéklyózott emberi alkotásvágyat és képességet"

"...a rabszolgaellenes tömegmozgalom egyben kiállt a politikai élet demokratizálása érdekében is a merkantilista politikát folytató központi hatalommal szemben."

Ez a pont az, ami az egyik legkevésbé védhető a történetben. Nézzük meg a hivatkozott amerikai rabszolgaság gyökereit, majd az azt lezáró polgárháború körülményeit.

Karolina az első szó szoros értelmében vett rabszolgatartó állam. Karolinába viszont elsősorban Barbados felől érkezett a rabszolgaság. A karibi-térségben főként angolok és hollandok voltak jelen. Az első robbanásszerű gazdasági siker is itt Barbadoson jött létre, főként a cukornád termesztésének köszönhetően, 40000 rabszolgával.  1663-tól megkezdődött Észak- és Dél-Karolina betelepítése, ahova rengeteg barbadosi telepes érkezett - így a rabszolgatartó közösségből is - amely meghatározta ennek a fontos déli államnak az arculatát. 

Azokon a karibi-szigeteken, ahol a spanyolok, portugálok és franciák vetették meg lábukat úgy kezelték a rabszolgákat, mint tényleges vagy reménybeli keresztényeket, akiknek lelkük és jogaik vannak - vagyis nem vagyontárgyként. Az angol és a holland protestánsok által birtokolt szigeteken a rabszolgaság szemlélete az Ószövetségen alapult, a rabszolgákat egyszerűen ingóságnak tekintették.

Miért érdekes ez? Azért például, mert egyrészt Anglia, másrészt Hollandia azok az országok, amelyek a tengeri kereskedelem szempontjából előnyös fekvésűek, a középkor óta fejlett városi kultúrával rendelkező országok, valamint a kapitalizmus úttörőjének számítottak Európában. A holland kelet-indiai és nyugat-indiai társaságok voltak a világ első igazi multinacionális vállalatai a világon, amelyek igencsak kivették a részüket a rabszolga-kereskedelemből. Aki elítéli a rabszolgaságot, annak ezt a materialista, kereskedelmi szellemet is el kell ítélnie.

A történet folytatódik az első ipari forradalommal, ami a rabszolgaság egy teljesen új formájához vezetett. Azelőtt a rabszolgák túlnyomórészt a mezőgazdasági termelés ritmusában dolgoztak, és nem alkalmazták őket tömegesen, inkább a földbirtokos háztartásához tartoztak. A gőzgép feltalálása után a rabszolgamunkát a gépek ritmusához igazították. Ugyanígy Délen a gyapotmagtalanító gép feltalálásával új lendületet kapott a rabszolgaság, ami akkoriban ott már visszafejlődőben volt.

De szóljunk a 'szabad piaci' érvről is. Pontosan Dél volt az, amely a szabad piac híve volt, óriási hasznot termelve a gyapottermelésből és a rabszolgaságból, amíg a 'demokratikus'-nak tartott Észak a saját iparát védő vámok híve volt és amelyeknek Délre történő kiterjesztésével gyakorlatilag kiprovokálta a polgárháborút.

Összefoglalva tehát, a szabad piac és a 'középkori erkölcsök' alól felszabadult polgári szemlélet a történelem hosszabb periódusaiban inkább hozzájárult, mintsem megszüntette a rabszolgaság intézményét.

Nemrég jelent meg egy interjú, amiről érdemes pár szót ejteni. A beszélgetés magyar szempontból releváns üzenete - az Európai Unió integrációjának problémája - teljesen helyénvaló: bármiféle Európa-projektnek csak az lehet az alapja, ami tiszteletben tartja a kulturális, regionális és történelmi sajátosságokat. A beszélgetés másik fele érdemel némi kiegészítést, helyreigazítást.
(Roger Pilon egyébként egy "őszinte" angolszász típusú liberális, aki amellett, hogy erősen piacpárti szemléletű, minden problémára a "nagyobb kormányzat = kisebb egyéni szabadság <-> kevesebb kormányzat = nagy egyéni szabadság" egydimenziós koordinátarendszerben próbálja megtalálni a választ.)

Az EU föderalizálási törekvéseit az Amerikai Egyesült Államokban már megvalósult gyakorlattal veti össze. És ez a folyamat, az USA tagállamok szuverenitásának csökkenése és az ezzel párhuzamosan végbement washingtoni hatalomkoncentráció, fontos tanulságokkal szolgálhat az európai országok és Brüsszel kapcsolatának tekintetében is.

Az Amerikában végbement folyamat fontosabb állomásai kicsit részletesebben:

1. 1866-68. Pilonnak mindjárt ellent is mondva, a 14. alkotmánykiegészítés valójában már az első komoly "egyensúly-felborító" lépés. Az amerikai polgárháború végén, Lincoln meggyilkolása után a konzervatívabb, Déllel szolidáris Andrew Johnson lett az elnök. A Kongresszusból a déli államok ki voltak zárva, így ott a liberalizmus élharcosának számító republikánusok domináltak, akik törvényt hoztak a teljes egyenjogúsításról nemre, bőrszínre és esetleges korábbi rabszolgastátuszra tekintet nélkül. A törvény elfogadását a Kongresszusban való részvétel feltételeként szabták meg a déli államok számára. Ezt Johnson elnök megvétózta, mivel alkotmányellenesnek tartotta és diszkriminatívnak a feketék javára a fehérekkel szemben.
Azonban vétóját három héttel később felülírták és a kiegészítés bekerült az alkotmányba. Pilon állításával szemben, aki szerint ez csak "helyes egyensúlyt teremtett a szövetségi és tagállami kormányzatok között" valójában ez komoly elmozdulás volt a központosítás, az államok szuverenitásának feladása felé. 

2. Az 1913-ban bevezetett szövetségi jövedelemadó egy későbbi lépcsőfok. A szövetségi kormányzat költségeit addig legnagyobbrészt vámokból fedezték. A progresszív liberálisok már többször megpróbálkoztak általános jövedelemadó bevezetésével, de azt a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek minősítette (1895). Ezért inkább a vámok növeléséért küzdöttek. Ekkor Taft, aki egyébként konzervatív volt és nem támogatta a reformokat, borzalmas stratégiát választott, néhány republikánussal együtt úgy döntött, hogy inkább ők maguk indítványozzák a jövedelemadót lehetővé tévő alkotmánymódosítást, abban bízva, hogy úgy sem lesz meg a támogató többség. A korszellemet azonban erősen befolyásolta a szocialista ideológia ("Fizessenek a gazdagok!"), így a módosítás életbe lépett. Az elnök pedig gyakorlatilag nyilvánosan nevetségessé tette magát.
Nem beszélve arról, hogy a megadóztatni kívánt szupergazdagok - mint John D. Rockefeller, J.P. Morgan és Andrew Carnegie - gondoskodtak a jogi kiskapuról: a "jótékonykodó szervezetek" adómentességet kaptak. Ők pedig a vagyonukat ilyen "jótékonysági intézményekbe" helyezték, megtartva felettük a kontrollt, de kikerülve az adózási kötelezettséget.

Taft utódja Woodrow Wilson, akinek a nevéhez fűződik a Központi Bankrendszernek, a "Fed"-nek a létrehozása. Eltérően az államilag kontrollált jegybankok többségétől, a Federal Reserve vegyes állami-privát rendszerben működik. Már a Központi Bank elődjeit is sokan ellenezték, akik szerint a korrupció melegágyai voltak és az üzletemberek érdekeit szolgálták az egyszerű amerikaiakéval szemben, ugyanígy a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban is sokak meggyőződése, hogy mivel a regionális központi bankok magánkézben vannak és ezek elnökeit a részvényesek választják, ez azt eredményezi, hogy a Fed irányítása gyakorlatilag egy szűk elit kezébe kerül. És ez a szűk elit határozza meg többek között az inflációs politikát. A fedezet nélküli pénznyomtatást Murray Rothbard egyenesen "legalizált pénzhamisításnak" tartja.
Több közgazdász és történész szerint is a világgazdasági válságok előidézésében és azok kezelésében is nagy a Központi Bank felelőssége.

De ha már az Európai Unióval való párhuzam az interjú témája,érdemes megemlíteni még Wilson migrációval kapcsolatos álláspontját is. A bevándorlás kérdése ekkor (is) fontos volt az amerikaiak számára és ellentétben Wilson progresszív elveivel, a többség ellenezte a Dél- és Kelet-Európából érkező, többségében szegény és írástudatlan emberek befogadását. Wilson persze nem látta problémának a fehér középosztályhoz való asszimilálódásukat, meg is vétózta az 1917-es bevándorlási törvényt, amit azonban a Kongresszus végül mégis jóváhagyott.

3. 1933-1938. Franklin Delano Rooseveltről sokaknak a New Deal jut eszébe. Ez az állami reformprogram a válság utolsó évében minden ellentmondásossága ellenére is kevés politikai ellenállásba ütközött. A 'Második Deal' (1935-38) már jóval hevesebb kritikákat kapott. A republikánusok mellett a konzervatívabb demokraták körében is megütközést keltett a föderális kormányzat növekedése, a szabályozási hevület, az elnök megnövekedett szerepe a törvényhozásban. Számos üzleti vezető is csatlakozott a New Deal-kritikus táborhoz. Többek meggyőződése volt, hogy a szabályozások úgy lettek megírva, hogy kedvezzenek néhány kivételes nagyvállalatnak.
Mises és Friedman Roosevelt politikájában Otto von Bismarckét látta visszaköszönni.

Roosevelt nevéhez fűzödik a Pilon cikkében is felvetett 1937-es "court-packing". Mivel az elnököt frusztrálta, hogy a Legfelsőbb Bíróság több New Deal intézkedést is alkotmányellenesnek minősített, ezért javaslatot tett a bírói kinevezések megreformálására: ha egy bíra nem megy 70 éves kora felett nyugdíjba, az elnök joga egy további bírót kinevezni. Ezzel a módosítással azonnal 6(!) bírót is kinevezhetett volna. A konzervatívabb demokraták és a republikánusok hatalommal való visszaéléssel vádolták az elnököt és nem támogatták a tervét.

Végül, de nem utolsósorban szólni kell még Roosevelt 6102-es elnöki rendeletéről, amit lehet, hogy nem túlzás az évezred rablásának nevezni.

Miért érdekes mindez?

Már az Európai Unió megalapításától kezdve megfogalmazódott az európai vezetők között az Amerikai Egyesült Államok mintájára létrehozandó Európai Egyesült Államok gondolata. Ha ez a gondolat, ez a terv lenne az irányadó Európában akkor könnyen megtörténhetne, hogy sok tekintetben az amerikaiakéhoz nagyon hasonló utat járnánk be. Ki-ki maga döntse el, hogy mennyire lenne jó döntés ez.

Trianonról gondolkodni - hogyan és hogyan ne?

Idén 100 éve, hogy a trianoni döntés megszületett. Ennek kapcsán egyre többen írnak olyan módon, ami korábban nem volt annyira jellemző. Azt lehet mondani, hogy korábban leginkább két véglet volt, és nem nagyon volt ezeken kívül értelmes alternatíva. És ez akadályozta bármifajta megoldás megtalálását vagy az események máig ható következményeinek feldolgozását. Az egyik véglet a pesszimista, lemondó, beletörődő hozzáállás volt: a helyzeten már nem változtathatunk, jobb azt elfogadni. A másik (marginálisabb) álláspont: a határok tekintetében a "Mindent vissza!" álláspontja, mely lássuk be, több szempontból is a Földről elrugaszkodott (és részben ma is az).

Egy helyesebb gondolatmenet inkább ez lenne: "tudatlanság lenne Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben mindennap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket", ezért szükséges, hogy foglalkozzunk vele, de az első lépés annak tudatosítása lehet, hogy "Trianon csak akkor haladható meg, ha akarattal, munkával eltöröljük. A revízió – ne féljünk e szótól! – bennünk kezdődik." Ha "elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet - ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is - akkor ez végzetes következményekkel járhat", ezért elfogadni azt jelen formájában nem szabad! De a másik végletet sem szeretnénk (háború), mivel "a magyarok jórészt lemondtak a határok erőszakos megváltoztatásának tervéről (...) a magyar érdekszféra építése fontosabb, mint a határok tologatása. A Kárpát-medencéért folytatott küzdelem, a magyar üzleti vállalkozások sikerén, gazdasági befolyáson és a gyermekvállaláson múlik, semmi máson."

Ezeken kívül még nagyon fontos lenne megérteni, hogy miként jutottunk el idáig? És ebben nagy mulasztása van a hazai írástudóknak, történészeinknek és összességében az akadémiai világnak. Ugyanis ahhoz, hogy megértsük miért történt Trianon, ahhoz először is "újra kell írni Magyarország 1849 utáni történelmét, főleg a dualista korszakét" és megérteni, hogy a történelmi Magyarország felbomlását nem(csak) az elvesztett világháború, a Mohácsig visszavezethető magyarság néparány-csökkenése és a betelepítések okozták, hanem legalább annyira a korszellem és azok az eszmék, amik akkor divatosak voltak: a liberalizmus, a nacionalizmus, a XIX. századi értelemben vett nemzetállamiság, a felvilágosodás eszméi által átformált (modern) államberendezkedés.

Közös múlt?

Trianon valódi okainak megértésén túl azonban sokkal több mindenben is segíthet a történelem megismerése. Az átlagos tájékozottságú magyarországi ember (de kiterjeszthetjük ezt az egész Kárpát-medencére is) egyáltalán nem ismeri már azokat a személyeket, akik akár közös "hőseink" is lehetnének, de legalábbis olyanok, akiket kölcsönösen tisztelhetnénk és elismerhetnénk.
Ha a románokról van szó, az 1849-es erdélyi vérengzés kapcsán elhíresült Avram Iancu tevékenysége sokkal ismertebb, mint a román nyelvművelő, a magyarokkal komprumisszumos megoldásra törekvő, mérsékeltebb irányzat vezetője, George Bariț (Báricz György). Vagy voltak olyan gondolkodóik, akiktől nem volt idegen egy Duna-menti szövetség gondolata (Nicolas Iorga). 
A szlovákoknál hasonlóan: a nacionalizmust erősen magáévá tevő Štúron kívül tevékenykedtek olyanok, mint a szlovák-magyar származású polihisztor Matej Bel (Bél Mátyás), akinek irodalmi munkássága maradandó a magyar, a szlovák és a német nép számára is. De megemlíthetnénk "az első néprajzkutató" és három nyelven beszélő tudós Ján Caplovič-ot, azaz Csaplovics Jánost is, aki még jóhiszemű "Hungarusként", hazáját, mint területi és állampolgári egységet képzelte el, és nem kizárólagosan gondolkodott.

Biztosan vannak ma is hasonlóan gondolkodók szomszédainknál, csak nem ismerjük őket, jelenleg nem ők a meghatározók, a hangadók. De ha megtalálnánk őket, velük együtt tudnánk működni.

Mit tanulhatunk a románoktól?

A románok történetét olvasva több tanulságot is levonhatnánk a magunk szempontjából, azonban most csak egy dolgot emelnék ki; Erdély megszerzését. Ez a folyamat időben nagyon messzire vezethető vissza; Románia egyesítésének gondolata, a hamarabb érkezés gondolata, a római leszármazás - ezek egyik első megnyilvánulása Inocențiu Micu-Klein görögkatolikus püspök birtokrendezési ügye 1734-ben, később az erdélyi iskola munkássága. Mindez végül 1918-ban ért célba. Majd kétszáz éves folyamat, több állomással és rengeteg belefektetett munkával. Ha a magyarság egyszer vissza szeretné szerezni Erdélyt (vagy legalábbis megváltoztatni helyzetét/státuszát, jobb helyzetbe hozni az ott élő magyarokat) nem valószínű, hogy ez hasonló munka nélkül menni fog. Ha nincs is szükségünk arra, hogy új eredettörténetet írjunk, legitimációt gyártva Erdélyhez - mert ez már történelmileg adott - arra nagyon is szükség lenne, hogy megismerjük a történetét, az ott élt népek múltját, kultúráját és kitaláljuk a jövőbeli együttélés kereteit. Röviden megfogalmazva: hogy mi lenne az a jobb "deal", amit ajánlani tudnánk a jelenlegi "bukaresti valóság" helyett és ami hosszú távon is elfogadható és megnyugtató lenne az ott élő románoknak.

Egy-két ötlet a végére

A '45 utáni világrend valóban arra épült, hogy a határok nem, vagy csak igen nehezen változtathatóak. Ez részben jó is, de a mi esetünkben rossz is. Aminek a határait viszont ebben a rendszerben is lehet változtatni az a kulturális és gazdasági befolyásé. A lehetőségek pedig adottak. Ki kell használni őket és jó komprumisszumokat kötni.
A magyarországi központú erdélyi cégek megfontolhatnák, hogy hosszabb távon milyen előnyökkel járna, ha helyi képviseleteik többnyelvűek lennének. Elsőként a kiírások, nevek, feliratok tekintetében, de idővel akár a dolgozóiktól megkövetelhetnék a minimális magyar-angol-német nyelvtudást, ami versenyelőnyt is jelenthetne az egynyelvű román kiszolgálással szemben.
Kiegészítés: legalább ilyen fontos lenne valamilyen módon gondot viselni a történelmi Magyarországhoz kötődő helyekről, épületekről (templomok, várak, kastélyok). Valamennyire érthető, hogy a románok nem jó gazdái ezeknek, hiszen nem kötődnek úgy hozzájuk, mint mi. Ezek is fontos feladatok. És már vannak is rá jó példák. 

Most, száz év elteltével jó lenne már pozitív változásokat is látni és átélni.

Befejezésül egy záró gondolat: "Ha megértjük, hogy létünk és szerepünk messze túlmutat a mostani nemzeti kereteken, fizikai határokon; hogy mindig képesek voltunk talpra állni, megújulni és utat mutatni, az önbizalmat, erőt, optimizmust, pozitív jövőképet ad, amely révén képesek lehetünk Trianon meghaladására."

Született nemrég egy írás egy bloggertől, akinek írásait egyébként sokra tartom - aktuálpolitikáról/történelemről stb. - de talán mivel, hogy ortodox keresztény, ez jobban befolyásolja világnézetét és a protestánsokról való véleményét, mint az indokolt lenne.

Szerinte a protestantizmus az oka a mai helyzetnek, a liberális világrendnek, és felteszem Magyarország történetének 19-20. századi negatív fordulatainak is. Ez azért egy elég kisarkított álláspont, még ha van is benne igazság.

1. Egyrészt azt inkább el tudom fogadni, hogy elindított olyan folyamatokat, amik aztán elvezettek az ateizmus, a marxizmus kialakulásához, elindított olyan gondolatokat, amelyeket továbbgondoltak és végül ez vezetett oda, hogy az országok sorra eldobták keresztény jellegű államberendezkedésüket, a királyság intézményét. Mindezzel gyakorlatilag betöltötték az Igét: "a hatalmasságot megvetik és a méltóságokat káromolják."
De mégsem lehet teljesen Luther és kortársai nyakába varrni mindezeket a bűnöket. Aki ortodox, az tudtommal nem fogadja el a katolicizmus és a pápaság jónéhány dogmáját, ahogy Lutherék sem fogadták el. És ha ismeri a történelmet, tudja, hogy az 1517 és az utána történtek egy reakció volt a kereszténység korabeli állapotára.

Miért ne lehetne köztes álláspontra helyezkedni és egyszerre elvetni a katolicizmus és a protestantizmus szélsőségeit, eretnekségeit? Attól még, mert napjainkban azt látjuk, hogy válságban van a liberális államberendezkedés, miért kellene automatikusan egy 1517 előtti világot idealizálni? Miért ne lehetne úgy keresztény alapokon álló egy ország, hogy közben nem tekinti legfőbb tekintélyének a mindenkori római püspököt? Hogy nem számít eretneknek az, aki lefordítja a Bibliát a saját nyelvére? Hogy a vezetők egyensúlyt próbáljanak teremteni a kereszténység alapértékei és pl. a vallás- és szólásszabadság inézménye között?

2. Nem tudom a blogger járt-e Erdélyben, én három alkalommal voltam 1-1 hétre. Két dolog nagyon megmaradt - a táj szépsége mellett. Az egyik, hogy az emberek általában vallásosak. Ezt több beszélgetésben is érzékeltem. Magyarország Erdélyhez képest egy ateista ország (kisarkítva). Én ott sokkal természetesebbnek éreztem, amikor hitbeli-vallási kérdésekről beszéltünk. Azt mondani, hogy az erdélyi magyarok fele "látens ateista", vagy ilyesmi erős túlzás. Valószínűleg egyébként azért is lehet így, mert kevesebb ott a nagyváros, közelebb élnek az emberek a természethez, jobban őrzik hagyományaikat. A másik dolog, hogy Székelyföldön járva sokkal jobban értettem, hogy mit jelent magyarnak lenni, az ott élők - valószínűleg a napi nehézségek miatt is - rá vannak kényszerítve, hogy erős identitással rendelkezzenek. Ilyet itthon én nem tapasztaltam és megerősített, hogy van jövője a határon túli magyaroknak.

3. Amikor ennyire kárhoztatjuk a reformátusokat, akkor nem árt figyelembe venni azt a tényt is, hogy a jelenlegi kormányban mennyi református dolgozik. Akik éppenséggel szemben állnak az ateista államberendezkedéssel. Tehát félrevezető lenne azt mondani, hogy katolikus+ortodox = konzervatív, protestáns=liberális, mégha valóban létezik egy ilyen trend és van alapja ennek az állításnak.

Hogy miért így alakult történelmileg, az szerintem egy komoly arány- és egyensúlytévesztés. A protestantizmus és a protestáns gondolkodók túl későn vették észre, hogy már nem a katolicizmus a legfőbb ellenfelük, hanem a marxizmus, az ateizmus, a forradalmiság, a függetlenedési eszme, a szeparatizmus, az individualizmus stb. Már a késő 18. században, legkésőbb a 19. század elején közeledniük kellett volna (politikai értelemben) a katolikusok felé. Ezt nem tették meg, és inkább ennek köszönhető, hogy olyan világban élünk, amilyenben.

Az önkormányzati választás kapcsán érdemes megnézni az eredményt egy speciális nézőpontból is. Sőt, általában a világban a választási eredményeket megnézni bal-jobb (nagyvárosok-vidék) viszonylatban.

Az ismert narratíva szerint a városi-urbánus szavazók - akik inkább balra, a liberálisokra szavaznak - intelligensebbek, felvilágosultabbak, de leginkább jobban tájékozottabbak vidéken élő társaiknál, akiket szinte mindig lenéznek: provinciális, tájékozatlan bunkónak vagy a hatalom által megvásárolt pórnépnek tekintenek - ők azok, akik inkább a konzervatív oldalra voksolnak. A valóság körülbelül ennek az ellenkezője. 

Most csak egyetlen szemszögből, az anyagi helyzet és az adózás szempontjából nézzük meg a két társadalmi réteget. A Budapesten élő emberek átlagkeresete nettó 300 ezer forint körül van, vidéken ez az összeg 240 ezer forint.

Lehet, hogy nem eléggé közismert, de elérhető az információ, hogy az országban működő minden ellenzéki párt progresszív, többkulcsos adót szeretne bevezetni. Az új budapesti főpolgármester, Karácsony Gergely a kampányban beszélt egy lehetséges ingatlanadóról, ami "a felső 1 százalék hozzájárulása a közösség céljaihoz."

A helyzet ez alapján számomra nem az, hogy a vidék visszahúzza a fővárost, akadályozza a fejlődést, hanem ellenkezőleg: a vidéki, kisebb keresetű emberek védik a fővárosi/nagyvárosi tájékozatlan(?) (vagy megvezetett?) embereket és azok anyagi helyzetét. Óvják az egykulcsos adótörvényeket, ami mindenkit igazságosan, a munkájával arányos mértékben terhel meg. 

Ennek fényében elég szomorú látni a fővárosi, leginkább a budai eredményeket.

Persze az adótörvények nem az egyetlen és legfontosabb szempont egy politikai választásnál, de nem is az utolsó. Ha már a demokráciának az az értelme, hogy lehetőséget ad mindenkinek, hogy az *érdekei* szerint döntsön.

Azért jó talán mégis ez a szempont, mert jól mutatja ezt az égbekiáltó ellentmondást és a baloldali-liberális politika önfelszámoló-önpusztító jellegét is.

Van a Churchillnek tulajdonított szólás az ember meggyőződésének időbeli változásáról:

Ha egy ember 20 éves korában nem liberális (köztársaságpárti / szocialista), akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött még mindig az, akkor egy hülye.

Roger Scruton egy hasonló gondolatmenetet fogalmazott meg - vélhetően a saját élete alapján.
(Mivel nem találtam meg az idézet helyét, emlékezetből írom):

Az ember gyerekkorában a szülei hatására még jobboldaliként gondolkodik, aztán ahogy kezd felnőni és gondolkodni, baloldalivá válik. Később, ahogy teljesen felnő és több tapasztalat éri, elkezd jobban belelátni a dolgok működésébe, úgy újra jobboldalivá válik.

Könnyen találhatunk még példákat a közelmúltból, de a jelenből is: Orbán Viktor Magyarországról egy jó példa. A "fiatal (liberális) demokratából" kereszténydemokrata miniszterelnök. Amerikában Ronald Reagan: a Rooseveltet személyes hősének tartó "hollywoodi demokratából" lett markánsan konzervatív amerikai elnök. Keleten Putyin, a liberális "Otthonunk - Oroszország" pártból indulva vált húsz év elteltével (a nyugati főáramú média szótára szerint) "szélsőjobboldali diktátorrá".

Gyakran hallani ezekkel a személyekkel szemben olyan kritikákat, vádaskodásokat, hogy ők elvtelenek, köpönyegforgatók, a pénzért/hatalomért mondanak és tesznek most mást mint X évvel ezelőtt. Kérdezem ezektől a vádlóktól: létezik olyan ember, aki fiatalkorában már tökéletes látja a dolgokat, érti a világot és mindig tudja mit kell tenni, mi a helyes? Erősen kétlem. Sőt, gyerekként (magamból kiindulva tudom, hogy) az ember készpénzek veszi az iskolában tanultakat és egyébként majdnem mindent, amit a szüleitől/idősebbektől hall, legyen az igaz vagy hamis. A kultúra, a szocializációs minták, az oktatás, a média és egyszerűen a világ folyása beállítja az embert egy pályára, amin könnyen azt gondolhatja, hogy pontosan tudja mi a helyes és mi nem, de valójában téved. Amíg aztán nem találkozik a valósággal: saját életében és/vagy valamilyen közössége életében és szembesül egy feszültséggel önmagában.
Ekkor viszont már muszáj változtatni, újraértékelni, megújítani a gondolkodásmódot, ha úgy tetszik megtérni vagyis megfordulni.

A fentebb említett személyek, akik ezt megtették, úgy gondolom helyesen tették. Jó lenne ezt minél többünknek megtenni. Remélem, ez az oldal is segítség tud lenni a valóság megismerésében.