Több, mint két hete indult meg az orosz támadás. Az erre adott nyugati válasz többek között gazdasági szankciók egész sora volt. Szinte minden nap születtek ezzel kapcsolatos döntések állami és piaci szereplők részéről egyaránt. A bank- és pénzügyi-rendszer szankcionálása, nyersanyag import, az Északi-áramlat 2 leállítása, európai orosz cégek ellehetetlenítése, Oroszországban működő cégek önkéntes kivonulása és így tovább.

A szankciókat már sok kritika érte, leggyakrabban talán a visszafelé irányuló hatásukat szokták kiemelni (lásd „lábon lőjük magunkat”). Azonban más szempontok alapján is érdemes lenne megvizsgálni a szankcionálás, bojkottálás és a gazdasági háborúzás értelmét, létjogosultságát, egyáltalán erkölcsösségét.

Miről is van szó tulajdonképpen? Államközi és piaci szereplők közötti megállapodások és szerződések felmondásáról, azoktól való elállásról. Korábban kialkudott működési engedélyek visszavonásáról, befektetők szankcionálásáról, vagyonának zárolásáról, mindezt azonnali és egyoldalú döntések által. Nyilván minden szerződést külön lehetne vizsgálni: milyen feltételekkel kötötték, milyen körülmények esetén van joga egyik vagy másik félnek azt módosítani vagy felmondani. Ezzel együtt általánosságban elmondható, hogy az egyoldalú döntéseket és módosításokat általában barátságtalan lépésnek értékelhetjük, sőt egyfajta diktátum jellegről is beszélhetünk. Hétköznapokból vett példával: elfogadhatónak tartjuk-e, ha egy albérlet tulajdonosa egyik napról a másikra megváltoztatja a bérbeadás feltételeit vagy a bérleti díjat, ill. más esetben egy munkaadó a munkavállalójával kötött szerződést írja át azonnali hatállyal?

A szankciók barátságtalan mivoltuk és az erkölcsi aggályaik mellett elvi problémákat is felvetnek. Megkérdőjelezik a nyugati világrend alapjait is; a kapitalizmust és a globalizmust.
A kapitalizmus egyik alapelve a piaci szereplők önérdekeinek eredőjeként megvalósuló közjó. Az Oroszországból kivonuló cégeknek azonban milyen önérdeke fűződik az azonnali távozáshoz? Leginkább semmilyen.
A globalizmussal kapcsolatban hasonló ellentmondás figyelhető meg. A második világháború (ill. a Szovjetunió bukása) után kialakuló világrendet több névvel szokták illetni: globalizmus, amerikanizáció, jóléti-fogyasztói társadalom, szabad piac és szabad világrend stb.
Elvi-elméleti sarokköve jól összefoglalható a francia liberális gondolkodónak, Bastiatnak tulajdonított idézettel:

„Ha az áruk nem léphetik át a határt, katonák fogják.”

A szabadpiaci gondolkodók rendszeren abszolutizálják ezt az elvet, sőt igazából erre a gondolatra épült fel a nyugati terjeszkedés (globalizmus) koncepciója: ahogy egyre több és több ország nyitja meg piacait és integrálódik a nyugati vezetésű világgazdaságba, úgy terjed a nyugati életmód, az értékrend, az életszínvonal és végül már senki sem fog akarni háborúzni, a történelem vége elérkezik. Ennek az eszmeiségnek mond élesen ellent Oroszország gazdasági izolációja.

(A fentebbi "bastiati" gondolatban egyébként sok igazság van, de túlértékelni sem érdemes. Ez a gondolat kifejtve annyit tesz, hogy inkább cseréljünk eszmét, kereskedjünk egymással, minthogy teljesen elszigetelődjünk egymástól. Ha ez mégis megtörténik, akkor az könnyen 'egymást meg nem értő' légkörhöz, ellenségeskedéshez és háborúhoz vezethet. Más szemszögből vizsgálva a dolgokat viszont azt láthatjuk, hogy pont a "szabad piac" és a "gondolatok szabad áramlásának" jelszavai mögé bújva történtek komoly visszaélések, jogfosztások, kaptak erőre család- és nemzetellenes ideológiák. Ezért szükséges egyensúlyt találni a szabadpiaci elvek és államok/közösségek protekcionizmushoz és önvédelemhez való jogának gondolata között.)

A szabadpiaci fonalat folytatva érdemes megismerni a libertárius Cato intézet értékelését az USA által alkalmazott szankciókról tágabb perspektívából nézve, még 2020-ból:

Az amerikai szankciók nagyjából két tucat országot érintenek, némelyik esetében ez majdnem teljes gazdasági embargót jelent. Miért léteznek ezek, milyen hatásuk van és milyen hatékonyak geopolitikai céljuk elérésében? A szankcióknak masszív humanitárius költsége van és nemcsak hogy nem hatékonyak, hanem sok esetben kontraproduktívak. A tudományos irodalomban ebben szinte teljes körű az egyetértés. Az ilyen politika alkalmazása csökkentheti a célország gazdasági teljesítményét, roncsolhatja a közegészéget, de akár több tízezer ember halálához is vezethet, legalábbis azon országok tekintetében,  amelyekkel szemben a legkeményebb szankciók vannak érvényben. Ezen kívül megállapítható, hogy szinte sosem érik el igazi céljukat, különösen akkor, ha a cél az adott ország vezetésének megbuktatása vagy kitűzött céljainak elszabotálása. A szankciók könnyen visszaüthetnek, akár további elnyomást vagy tömeggyilkosságokat eredményezve, miközben a demokratizálódás esélyét csökkentik.

Más gondolkodók a gazdasági szankciókat egyenesen egy támadó és agresszív taktika részének tekintik és párhuzamot vonnak a középkori várháborúkkal:

A szankció az ostromháború egy formája. Mit is jelent az ostrom? Embercsoport egy korlátozott térbe zárását, elvágva őket fegyvertől, élelemtől és minden egyéb ellátástól. Az ostromlott fél az erődítményein kívül a felhalmozott készleteiben és a védők egységében bízva igyekszik kivárni és túlélni a támadást. A támadó erők ennek megfelelően pedig arra várakoznak, hogy elfogyjon a védők élelme, készletei és megtörjön az egységük. Az ostrom a háború egy tipikusan lassú formája. A benne érintett civil lakosság életét pedig pokollá és nyomorúsággá teszi. [...] A háborús és a gazdasági mechanizmusok kombinációjának támadó jellegű alkalmazásával a szankciók korunk imperialista ostromháborújának elrettentő példái.

Mindezeket végiggondolva egyáltalán nem érthetetlen, hogy Putyin elnök miért fogalmazott úgy, hogy számukra a szankciók felérnek egy hadüzenettel.