Sebastian Haffner - valódi nevén Raimund Pretzel - liberális német fiatalként emigrált Németországból 1933-ban. Tapasztalatairól néhány évvel később könyvet is írt (Egy német története).
Hitlerről és a Harmadik Birodalomról maximum azt tudhatjuk meg belőle, amit akkoriban egy nyugat-barát, liberális gondolkodású huszonéves gondolhatott és ez kevés egy reális-tényszerű értékeléshez. Viszont a németségről, a német nép karakteréről több mindent is megemlít, ami sem vesztett aktualitásából. Nézzük ezeket!

Először is önmagát úgy határozza meg, mint aki:

a gondolkodását illetően liberális, az életvitelét illetően poroszosan puritán volt.

Mit is jelent szerinte ez a porosz puritanizmus?

Van egy különleges porosz fajtája a puritanizmusnak, amely 1933 előtt meghatározó szerepet játszott a német szellemiségben és játszik a felszín alatt ma is. Rokon a klasszikus angol puritanizmussal, de néhány jellegzetes vonásában eltér tőle. A porosz puritanizmus prófétája Kant és nem Kálvin, példaképe Fridericus, Nagy Frigyes és nem Cromwell. Verérelvei az angol puritanizmushoz hasonlóan a szigorúság, a méltóság megőrzése, minden helyzetben, az élet örömeitől való tartózkodás, a kötelességteljesítés, az önfeláldozásra is kész hűség és becsületesség és a komorságba hajló világmegváltás. Akárcsak az angol puritán, a porosz is elvből kevés zsebpénzt ad a fiának, és a homlokát ráncolja, amikor az a szerelemmel kísérletezik. A porosz puritán ugyanakkor szekularizált, nem Jehovának szolgál és mutat be áldozatot, hanem a roi de Prusse-nek [a porosz királynak]. Kitüntetést és jutalmat nem anyagi javak, hanem hivatali méltóság formájában remél. És ami talán a legfontosabb, a porosz puritanizmus fenntart magának egy hátsó ajtót, amely a szabad, senki által nem ellenőrzött szférába vezet, s amelynek ajtaján ez áll: "Magánterület."
Fridericus, ez a komor aszkéta, a porosz puritanizmus mintaképe, mint tudjuk, "magánemberként" fuvolázott, verseket írt, szabadgondolkodó volt, és Voltaire-rel barátkozott. Csaknem minden tanítványa - két évszázad vezető porosz bürokratái és magas rangú katonatisztjei - magánemberként hasonló elfoglaltságokkal töltötte az idejét. A porosz puritanizmus "kemény héjban lágy mag". A porosz puritanizmus találta fel a problémamegközelítés sajátosan német módját: "Magánemberként az a véleményem, hogy... hivatalnokként viszont azt kell mondanom, hogy..." Ez a magyarázata annak, amit a külföldiek sehogy sem tudnak megérteni, annak, hogy Poroszország és a porosz mintára átformált német állam, mint egész, kegyetlen és kíméletlenül taroló gépezet képét nyújtja és úgy is működik, ha viszont "magánemberként" kerül kapcsolatba poroszokkal és németekkel, többnyire békésnek, megnyerőnek, emberségesnek és szeretetre méltónak találja őket. Németország kettős életet él, ahogy ezt csaknem minden polgára teszi.

Erre a "kettős gondolkodásra" a ma Németországából is lehetne példákat találni.

A mindenki által ismert (és elismert) német tulajdonságról - arról az igyekezetről, hogy a kiszabott feladatot legjobb tudásuk szerint, alaposan, céltudatosan és pontosan végrehajtják - így ír:

A "tüchtig" kötelességteljesítés abszolutizálása német antierény, igaz, a németek erénynek tartják. Maradjunk annyiban, hogy az egyik legnémetesebb tulajdonság. Nem tehetünk róla, ilyennek születtünk. Mi vagyunk a világ legtehetségtelenebb szabotőrei. Amit mi egyszer megcsinálunk, az prímán meg van csinálva. Hogy esetleg tiltakozik ellene a lelkiismeretünk és az önbecsülésünk? Ugyan kérem! Ha jól csináljuk azt, amit éppen csinálunk - legyen az tisztességes és hasznos tevékenység, kaland vagy bűntett, a bűnös önelégültség kábulata tölt el bennünket, és felmentjük magunkat az alól, hogy mérlegeljük tevékenységünk célját és értelmét. "Jó munka", jegyzi meg elismeréssel a német rendőr egy szakszerűen kirámolt ékszerüzlet láttán.
Ez a mi gyengénk, függetlenül attól, hogy nácik vagyunk vagy nem vagyunk nácik...

Erre a mentalitásra lehet jó példa az, ami 1933 tavaszán történt a német médiában:

Egy sor újság és folyóirat megszűnt, de ennél sokkal ijesztőbb volt az, ami a megmaradtakkal történt. A felismerhetetlenségig megváltoztak. Többnyire úgy vagyunk, hogy szinte emberszámba vesszük az újságunkat. Előre tudjuk nagyjából, hogyan reagál bizonyos dolgokra, mit fog mondani és hogyan. Ha most ez az újság egyszerre éppen az ellenkezőjét állítja, mint eddig és megtagadja önmagát, akkor hol egyebütt érezhetjük magunkat, mint az őrültekházában? Olyan régi, demokratikus és az értelmiség számára íródott lapok, mint a Berliner Tageblatt vagy a Vossische Zeitung egyik napról a másikra náci sajtóorgánummá vedlettek át, és a maguk tartózkodó és kulturált stílusában ugyanazt fejtegették, amit az Angriff vagy a Völkischer Beobachter ordított és köpködött. Később ezt is megszoktuk, és már azért is hálásak voltunk, ha az irodalmi melléklet sorai között felfedeztünk egy-egy célzást, amely mintha a vezércikket kérdőjelezte volna meg.
Részben persze kicserélődtek a szerkesztőségek is. Több esetben azonban nem állta meg a helyét ez a kézenfekvő magyarázat. A Die Tat (A tett) című folyóirat például a nevéhez méltó büszke igényességéről volt híres. A náci hatalomátvételt megelőző években csaknem mindenki olvasta. Radikális, tehetséges fiatalok írták, könnyed eleganciával megrajzolt jövőképük ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé. Előkelőbb annál, semhogy elkötelezze magát valamely párt, legkevésbé a nácik mellett, akikről még februárban is azt írta, hogy jelentéktelen epizódfigurák. Ezért a tévedésért a főszerkesztő az állásával és csaknem az életével fizetett. (ma már ott tart, hogy újra írhat, habár egyelőre csak szórakoztató regényeket.) Egyébként azonban az egész szerkesztőség a helyén maradt, és változatlan eleganciával továbbra is ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé, csak éppen a nácik ezeréves perspektíváját. Tette pedig mindezt magától értetődő természetességgel, jobban és meggyőzőbben, mint maguk a nácik. Az ember csak forgatta a folyóiratot és a szemét dörzsölte: ugyanaz a nyomdatechnika, ugyanazok a mondatszerkezetek, ugyanaz a fölényes stílus, ugyanazok a nevek, és az egész egyszerre szemrebbenés nélkül takaros kis náci lappá lényegült át.

És ezt nyugodtan tovább gondolhatjuk, felidézve a háború utáni időszakot, amikor például a német tudósok, például az államigazgatásban résztvevők szinte ott folytatták-folytathatták, ahol abbahagyták, csak egy más színezetű, más ideológiájú hatalom szolgálatában (ez a győztes hatalmakról is sokat elmond, de ezt most hagyjuk).

Érdekes lehet még Haffner egy megjegyzése, amit ugyan egy kifejezett esemény (az 1933 márciusi felhatalmazási törvény) kapcsán mond, de figyelmeztetése időben kiterjeszthető - a jelenre is. 

Elkerülhetetlen, hogy valamikor a jövőben megmutatkozzék ennek [a behódolásnak és a megalkuvásnak] a hatása, a német nemzeti tudat elsorvadása és Németország széthullása sincs kizárva.