A 'Mi történt és hogyan tovább?' témában már sok mindent elmondtak az elmúlt hetekben, ezek közül a múlt csütörtöki nyomtatott mandinert emelném ki, ami egy nagyon jó válogatással kezdődik, érdemes elolvasni.

Itt a blogon a téma lezárásaképp álljon még egy-két gondolat, ami talán így nem szerepelt máshol.

A "nemzeti nagytőkéről" (~korrupcióról) 

Kormányoldalról a nemzeti tőkések védelmében két magyarázatra emlékszem: 
1. A tőke, a profi itthon marad
2. A korábbi kommunista és szocialista rendszerekben a polgári középosztályt kifosztották, ezért szükség van korrekcióra, ellentétes irányú transzferre
Mindkét érvben van logika, de kérdés hogy ebből mit tapasztal az átlagember, mi csorog le a szintjére. Mert lehet magyar kézben a multi, maradhat belföldön a profit, ha az utca embere csak annyit lát, hogy most mások gazdagodnak, akkor csak ezért nem fogja támogatni a rendszert.
Ha a második pont alapján egyfajta igazságszolgáltatásként magyarázzuk, de a javak visszaszolgáltatása csak szelektíven történik meg (kevesek kapnak belőle), akkor a középosztály nem fogja automatikusan támogatni azt.

Az évek alatt többen felvetették, hogy a Fidesz valódi célja "a régi nemesi Magyarország berendezkedéséhez való visszatérés". Nem tudom, hogy így van-e, de ha nemességről és arisztokrációról van szó, akkor azt el kell mondani, hogy a régi feudális birtokos réteg kivette a részét a társadalom iránti felelősségvállalásból (a késő középkorra gondolva). A mai állami feladatok egy jelentős része az ő reszortjuk volt. Ha a "nemzeti tőkés réteg" létrehozása az "új nemesség megteremtése" lenne, akkor erről a felelősségekkel és feladatokkal együtt beszélhetünk csak. Nem állítom, hogy erről teljes mértékben elfelejtkeztek (lásd a Covid alatti adományozások, egyéb szponzorálások és intézményi támogatások), mégis ezek a felajánlások inkább tűntek a "kivételnek", mint a "szabálynak" a rendszer normál működésében. 

Külföldi befektetők az ingatlanpiacon

Korábban írtam röviden az állami támogatásokról és azok árakra gyakorolt hatásáról. Amellett szólni kell a külföldi befektetők jelenlétéről is.

Megbízható statisztikák inkább az ingatlanpiaci tranzakciókra vonatkozóan érhetőek el és kevésbé a tulajdonosi állományra vonatkozóan (külföldi/magyar). Ezek azt mutatják, hogy országosan a tranzakciók 6,5%-a (2024) volt külföldiekhez köthető, ami nem tűnik magasnak. Viszont ha Budapest egyes belső kerületeinek számait nézzük (20-25%) már más képet kapunk, ami jelentős árképző hatást sejtet. Ráadásul ezekből az adatokból hiányoznak azok a vásárlások, amiket külföldiek magyar cégeken keresztül bonyolítottak, tehát nem tükrözik teljesen a valóságot.

Mivel Magyarország része az Európai Uniónak, ahol a "szabad piac" szabályai érvényesülnek, ezért elvileg meg van kötve a kezünk. Mégis, ha a kormány a magyar emberek érdekeit és az ő ingatlanhoz jutásukat tekinti prioritásának, akkor meg kell találnia a módját a külföldi befektetések valamilyen szintű korlátozásának. Amíg hallani olyan külföldiről, akinek 200 kiadó lakása is van, addig a kormányzati támogatást (pl. Otthon Start) inkább mondanám "szükséges, de nem elégséges" intézkedésnek a magyar vásárlók megsegítésében.

A média minősége

Sokan jelezték, hogy esett a jobboldali médiák minősége. Mivel nem követem az összes orgánumot, ezért ezt egy az egyben nem tudom megerősíteni. Azt tudom, hogy például az online mandinernél ez mindenképp érzékelhető volt. Bulváros, klikkvadász címadások folyamatosan, időnként már az olvashatatlanságig eltúlozva. És kevesebb mély, elemző írás. Amikor pedig van ilyen, az a pörgő hírfolyamban, hamar "elsüllyed". Ezen gyorsan változtatni kellene. Nem emlékszem, hogy 5-8 évvel ezelőtt ez ilyen szinten működött volna.

Külpolitika eltolódása

Korábbi bejegyzésben írtam, hogy a külpolitika milyen kevés hatással van a választások kimenetelére, legalábbis tapasztalatom szerint. A választókat nem a Trumppal vagy Netanjahuval kialakított szoros befolyásolja elsősorban. Ugyanakkor viszont azt is megkockáztatnám, hogy hosszú távon Orbán Viktor nemzetközi megítélésére lehetnek negatív következményei. Az amerikai jobboldalon zajló viták, az ott jelen levő törésvonalak, az iráni háború, korábban a gázai háború mind olyan események, amiket nem érdemes egy nézőpontból értelmezni és fehéren-feketén megítélni .

Amíg az ukrán háborúnál Orbán Viktor jól pozícionálta magát - mindkét oldalt kritizálta, de jó kapcsolatban maradt mind az USA-val is, mind Oroszországgal is - ugyanezt pl. Gázával kapcsolatban már nem lehet róla elmondani. Persze, nem is várhatjuk el tőle, hogy a Közel-Keleten is béketeremtőként lépjen fel. Távolabb van tőlünk, mint Ukrajna, az érintettségünk is minimális. Ez ügyben sokkal inkább Trump felelősségét hangsúlyoznám.

Lényeg a lényeg, szerintem nem összeveszni kell (kellett volna) Trumppal és Netanjahuval, csak okosan, picit eltávolodni tőlük, jelezve, hogy nem "pendülünk velük egy húron" teljesen. 

A történelmi emlékezet nem elég mély megváltoztatása

Ezen a téren komoly előrelépések történtek az elmúlt időszakban: például Bethlen István és Tisza István pozitívabb megítélése mint korábban vagy éppenséggel Nagy Imre és Károlyi "leértékelése". De lehetne említeni a magyar "őstörténeti kutatásokkal" kapcsolatos fejleményeket is. Ezek nagy előrelépések. Ami nem változott, az a modernizmus eszmei talapzata: 1848 megítélése.

Nem járok rendszeresen állami ünnepségre, politikai demonstrációkra vagy éppen békemenetre, de egy-egy alkalommal azért részt vettem rajtuk. Március 15-én talán összesen háromszor a 16 év alatt. Ami mindegyik alkalommal zavart, az a "narráció", a forradalmi események bemutatása. Az átlagnál kicsit olvasottabb, erős konzervatív nézeteket valló személyként kifejezetten nehezen viseltem ezeket a perceket. De talán nem is kell feltétlen "kőkonzervatívnak" vagy "történelem-fannak" lennie valakinek, ahhoz, hogy szkeptikus legyen azzal szemben, amiért papíron a forradalmárok harcoltak, elég a napi eseményeket, az "európai demokrácia" működését ismernie.

Nem akarom elvitatni a régiek áldozatvállalását vagy hősies küzdelmét, de egyre nagyobb szükség lenne 1848-49 (és 1867) árnyaltabb, részletesebb bemutatására. Kétlem, hogy az emberek többsége tisztában van a '47-esek / '48-asok / '49-esek vitájával vagyis azzal, hogy a társadalmat megosztotta a konfliktus és hogy nem igaz, hogy egy emberként felsorakoztak volna Kossuthék mögé. 
Megértem, hogy nehéz változtatni olyan üzeneteken, amit már évek, évtizedek óta képvisel valaki. Azt is értem, hogy nagyon mélyen benne van az emberekben március 15, Petőfi, Görgei stb. kultusza. Nem is feltétlen várom, hogy Orbán Viktor a Dessewffy-ekről, Apponyi Györgyről vagy Zichy Ferencről beszéljen ilyen eseményen, de valamennyi teret kellene adni a 48-kritikának, a konzervatív, aulikus nézeteknek is a közvéleményben. Akár úgy, hogy legyen egy forradalom-ellenes "történelmi iskola", ami ezt nyíltan képviseli, képviselheti és ami nincs árulónak és idegenszívűnek bélyegezve már elindulásakor.

Visszajelzéskultúra

Általános probléma, ami nemcsak a politikát jellemzi (hanem például a munkahelyeket is) a visszajelzés kultúra vagy inkább annak a hiánya. Elmondhatjuk-e és hogyan a véleményünket, javaslatainkat? Vannak-e erre a célra szolgáló csatornák, folyamatok és van-e fogadókészség a másik (jelen esetben a vezetői) oldalon?

Induljunk a munkahelyekről. A visszajelzési kultúrát ugyanúgy problémásnak találtam kisebb (15-20 fős) és nagyobb (multi jellegű) vállalatoknál is. Vannak persze "guide"-ok (útmutatók), hogy hogyan valósítsuk meg; pl. anoním kérdőívvel, 360 fokos módon vagy külsős tanácsadó cég bevonásával. Nem zárom ki, hogy lehet ezeket jól csinálni, mégis vegyes vagy inkább negatív tapasztalataim voltak eddig. A kérdőívezés személytelen, sokadik alkalommal már nem "újszerű", inkább érződik kötelezően teljesítendő feladatnak. A válaszadók az anonimitásnak köszönhetően pedig könnyebben írhatnak lazábban, komolytalanabbul, egyes esetekben tiszteletlenül, provokatívan is, ami viszont a bizalmat és befogadókészséget gyengíti. A külsős tanácsadó jobb megoldásnak tűnik, mert személyes a dolog és van tapasztalatuk a témában, mégis felmerül az emberben, hogy miért kell ehhez mást felbérelni, miért nem lehet megbeszélni házon belül.

A módszertani problémák mellett sokszor azt is lehet tapasztalni, hogy már eleve nincs befogadási készség az észrevételekre, ergo látszakcselekvésről van szó. Vagy, ha mégis van némi szándék a hallásra, az részleges; csak azt hallják meg az értékelők, amit eleve hallani szeretnének. Ez azért is probléma, mert ebben az esetben a dolgozók nem érzik partnernek magukat a cég építésében.

Ez a problémakör a politikában is ugyanígy jelen van. Lehet-e rendszeres visszajelzést adni a kormány munkájáról vagy csak négyévente a választáson? Ha lehet, akkor hogyan? Van-e valós befogadókészség rá? A kormány a nemzeti konzultációt alkalmazta, amiben az elején még szerepelt szabadon kitölthető rész, később már csak egy kérdőívre egyszerűsödött. Az egész inkább volt tekinthető egy támogatói felmérésnek, hogy van-e felmutatható méretű tömeg az intézkedések mögött. Nem állítom, hogy nem volt semmi hasznuk, én is kitöltöttem mikor fontosnak találtam a témát, de valódi visszajelzésnek nem tekinteném. 

Napjainkban egy tömegdemokráciában, központosított államban 8 millió választóval ezt a folyamatot jól megoldani nem könnyű, talán nem is lehetséges. Rendszeres visszajelzés és valódi fogadókészség nélkül hosszútávon nem tartható fenn egy kormány működése, mivel a népszerűtlen intézkedések okozta elégedetlenség előbb vagy utóbb elsöpri azt.

Felnőtté / éretté nevelés hiánya, atyáskodás

Következő kritikus terület, hogy miként viszonyul a vezetés a választói tömeghez. Partnernek, cselekvőképes felnőttnek tekinti őket vagy folyamatos terelgetésre szoruló kiskorúaknak. Minden problémára egy újabb állami program a megoldás vagy inkább olyan környezet megteremtése, amiben az emberek maguk tudják megoldani a problémáikat. A magyar társadalom más, mint a 18.századi amerikai (ami klasszikus liberálisnak volt tekinthető). Azonban még ha olyan is, hogy igényli az erős vezetőt, a határozott irányt, az állami megoldásokat, akkor is hosszú távon arra kellene törekednie, hogy felnőjön és önállóan is képes legyen gondolkodni, problémákat megoldani. Mindezt nemcsak egyénileg, hanem kisközösségi szinten is jó lenne megvalósítani.
Válságos időben vagy politikai generációváltáskor igazán jól jön, ha van sok értelmes, tettre kész, problémamegoldásban megedződött magyar ember.

Az állami támogatások túlzott mértéke

Jó ideje nem vagyok már piacpárti liberális, azt egyfajta szélsőségnek tartom, a szocialista osztogatás pedig a másik irányú véglet. Elvekre lefordítva; Keynes és Hayek vitájában valójában szerintem egyiknek sincs igaza, de ugyanakkor mindkettejük mondandójában vannak helyes meglátások. Mindkét gondolkodás ugyanannak az éremnek a két oldala, mégpedig a központosított államnak. Ebben a rendszerben álláspontom szerint a leghelyesebb az egyensúlyozás, se nem túl piacpárti kis állami irány, se nem túl osztogató-adóztató nagyállami működés. Illetve mindig kicsit olyan, amilyenre épp szükség van. Ebből a szempontból kifejezetten sajnálom, hogy már nem működik (legalább őrlángon) a régi hvg-közeli kapitalizmus blog, amin ugyan voltak irreális, nem Magyarország-kompatibilis írások is, de volt sok jó érvet felvonultató, megsüvegeledő is. Mivel már nem üzemel ez a műhely, a Fidesz gazdaságpolitikája az utóbbi kb. 10 évben gyakorlatilag "intézményes" piacpárti kritika nélkül maradt.
Azért is fontos lett volna ez, mert az ingatlanvásárlási, családalapítási támogatások mértéke és köre folyamatosan nőtt, egyre jobban felhajtva az árakat, olyan gyorsan és olyan szintre emelve, ami már szerintem nem egészséges.
Félreértés ne essék, jó ötletnek tartom támogatni a családokat, szülőket, a Fidesz alapötlete nem rossz, de a volumenét tekintve már túlzott mértékű és lehet, hogy a "kevesebb több" lett volna.

Érdekes látni, hogy a vasárnapi választás eredményét (FIDESZ vereségét) hányféleképp értelmezik az emberek. Nyilvánvaló, hogy mindenkit meghatároz saját közege, tapasztalata és hogy mennyi információval rendelkezik a konkrét történésről.

Példaként az amerikai jobboldal azon követői, akik Trump- és Izrael-kritikusak, még a választás előtt Orbán Viktor esetleges vereségét Trump-barátságával, illetve Netanjahuval való jó kapcsolatával magyarázták. A választás után írta egy oroszellenes brit kommentelő, hogy szerinte nem más történt, mint hogy a magyarok szimplán elküldtek egy Putyin-ügynököt.

Az ilyen jellegű kérdések úgy gondolom, hogy másodrangúak a választók többsége számára, a Fidesz nem emiatt veszített vasárnap. De emiatt ugyanakkor Trump buzdító üzenetének a magyar szavazók felé sem volt túl sok hozzáadott értéke, ahogy J.D. Vance látogatása sem adott új lendületet a Fidesz kampánynak.

A valódi okokat inkább a belpolitikában kell keresni. Ezzel kapcsolatban reálisnak találom Ferencz Orsolya értékelését a vereségről. Rokonaimmal, ismerőseimmel folytatott eddigi beszélgetések - akik között egyébként mindhárom párt szavazója megtalálható - megerősítik az általa elmondottakat.

• A kampányüzenetek - vagy ahogy elég sokan nevezik: "gyűlöletkampány"; az épp aktuális ellenség szembeni mozgósításra felhívás.
• A belpolitikai eredményekről és jövőbeli tervekről, ígéretekről való kommunikációt elhanyagolása - főleg a legutolsó kampányban. Feleségem egymondatos összefoglalója: "A Fidesz kampányában teljesen a külpolitikára épít, a belpolitikában pedig bízik az állami támogatások népszerűségében."
• A Tiktokos kampány alacsony színvonala.

Ezen kívül nyilvánvalóan a korrupció és botrányos ügyek. Nemcsak országos jellegűek (mint pl. Mészáros Lőrinc, MNB-botrány), hanem vidéki-helyi ügyek is, amelyeket az ott élők rávetítenek az országos Fideszre, felsővezetésre illetve személyesen Orbán Viktorra.

Ezeket nem elhanyagolva nálam mégis más hibák, hiányosságok jelentik a prioritást, de én nem reprezentálom a választók többségét.

Nem tartom különösebben érdekes személynek magam, ezért alapvetően nem is osztanám meg másokkal, hogy mit teszek, egy választáson hogyan szavazok.

Most mégis megteszem, mert így talán érthetőbbé válik, hogy mit gondolok a történtekről. 

Időben az elejétől:

• kb. 2013-ig amerikaszerető, demokrácia-rajongó, a liberalizmust értéknek tekintő személyként a baloldalra szavaztam
• 2014-ben már és onnantól fogva 2022-ig a kormánypártot támogattam, hogy miért azt tegnap leírtam
• Most, 2026-ban úgy láttam a legjobbnak, hogy a szavazatomat megosztom a Fidesz és a Mi Hazánk között

Miért?

1. Úgy gondoltam, hogy minden pozitívum ellenére és azok mellett már-már gyökeres változásra lenne szükség bizonyos területeken (hatalomgyakorlás módja, a kialakított struktúrák, gondolkodásmód).
2. A nyilvánosságra került problémás ügyek, botrányok miatt jogosnak éreztem egy kisebb/közepes mértékű kijózanító pofont
3. Vidéki ismerősökkel folytatott beszélgetés alapján azt szűrtem le, hogy a "helyi Fidesz" sokkal másabb is lehet, mint az országos felsővezetés, teljesen más minőséget is képviselhetnek, ezt csak Budapesten és az agglomerációban forgolódva nem értheti meg feltétlen az ember
4. A parlamentben szerettem volna látni a Mi Hazánkot

Ezek alapján olyan eredményben bíztam, aminek kimeteleként az ország fő irányvonala ("ideológiai", külpolitikai és társadalmi) nem változik, Orbán és legfontosabb emberei pozícióban maradnak, de a párt jelentős részében lecserélődik, vérfrissítés történik. Adott esetben úgy "az ország fele tiszás lesz", de annak is örültem volna, ha a Mi Hazánkkal koalíciókényszerbe kerül.

Sajnos nem ez történt. Most már ebből a helyzetből kell kihozni a legtöbbet, megőrizni, amit meg lehet.

Szinte azonnal elkezdődött a hibák, okok, miértek keresése a kialakult helyzetért. Nekem is vannak ezzel kapcsolatos gondolataim. Szeretnék írni ezekről, szem előtt tartva, hogy a megoldás keresése fontosabb, mint a hibások megtalálása.

A tegnapi választási eredmények után biztos vagyok benne, hogy egy átlagos jobboldali választónak sok minden átfutott az agyán, így nekem is. Mégis, pár pillanatra érdemes lehet megállni, visszanézni, és hálát adni az elmúlt évek pozitív eredményeiért. Azért hogy az ország a béke és a nyugalom viszonylagos szigete volt egy felbolydult világban. 

Sokszor mondják, hogy ahhoz, hogy valamit helyesen meg tudjunk ítélni, időtávra van szükségünk. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt 16 év kormányzását is másképpen, remélhetőleg pontosabban és egészségesebben fogjuk (mi, mint társadalom) látni pár év múlva. Ez alatt értve mind a pozitívumokat, mind a negatívumokat.

Pár hónapja készítettem egy listát erről elsősorban magamnak, hogy emlékezzek.

Most csak és kizárólag a pozitívumokból, eredményekből szeretnék párat , számomra a legfontosabbakat felsorolni (a negatívumokról talán majd másik alkalommal):

Az Orbán-kormányok érdemei többek között:

• a nemzeti közösségben gondolkodás és a határon túli magyarok érdekeinek védelme
• a hagyományos, családi és keresztény értékek védelme és erősítése
• a 90-es években kialakult médiaviszonyok megváltoztatása, a történelmi emlékezet, baloldali-nyugati történeti szemlélet megtörése
• egykulcsos adórendszer bevezetése
• külpolitikában a nagyhatalmaktól való egyenlő távolságtartásra, egyensúlyra törekvés
• a szűk "kis-magyarországi" kereteken messze túlmutató vízió, egy "közép-európai gondolkodás és identitás" kialakítása felé való elmozdulás
• bátor szuverenista álláspont embert próbáló hatalmi- és média nyomás ellenében

+1 személyes: sok egyéb tényező mellett Orbán Viktor is hozzájárult, hogy megváltoztassam korábbi világnézetemet, amit legnagyobbrészt a nyugati tömegkultúra alakított ki bennem is, mint sokakban.

A listát lehetne még folytatni, de talán ezek a legfontosabbak - nekem.

Másrészről nem állítom, hogy ezeket az ügyeket maradéktalanul, hiányosság nélkül, a lehető legjobban sikerült volna képviselni. Mégis, az ország történelmi helyzetére, korábbi magyar kormányokhoz vagy jelenkori (1990-2026) más nyugati országok kormányaihoz hasonlítva EL KELL ismernünk a munkájukat és az eredményeiket. Sokkal kedvezőtlenebb helyzetben is lehetnénk ma, sokkal rosszabb állapotban is lehetne az ország, a nemzet. 

Hála és köszönet jár ezért, bízom benne, hogy nem lehet ezeket egyik napról a másikra lenullázni (bár a szándékot illetően nem vagyok optimista).

Kitartást és jó egészséget kívánok a Miniszterelnöknek és politikai közösségének! 

Több, mint két hete indult meg az orosz támadás. Az erre adott nyugati válasz többek között gazdasági szankciók egész sora volt. Szinte minden nap születtek ezzel kapcsolatos döntések állami és piaci szereplők részéről egyaránt. A bank- és pénzügyi-rendszer szankcionálása, nyersanyag import, az Északi-áramlat 2 leállítása, európai orosz cégek ellehetetlenítése, Oroszországban működő cégek önkéntes kivonulása és így tovább.

A szankciókat már sok kritika érte, leggyakrabban talán a visszafelé irányuló hatásukat szokták kiemelni (lásd „lábon lőjük magunkat”). Azonban más szempontok alapján is érdemes lenne megvizsgálni a szankcionálás, bojkottálás és a gazdasági háborúzás értelmét, létjogosultságát, egyáltalán erkölcsösségét.

Miről is van szó tulajdonképpen? Államközi és piaci szereplők közötti megállapodások és szerződések felmondásáról, azoktól való elállásról. Korábban kialkudott működési engedélyek visszavonásáról, befektetők szankcionálásáról, vagyonának zárolásáról, mindezt azonnali és egyoldalú döntések által. Nyilván minden szerződést külön lehetne vizsgálni: milyen feltételekkel kötötték, milyen körülmények esetén van joga egyik vagy másik félnek azt módosítani vagy felmondani. Ezzel együtt általánosságban elmondható, hogy az egyoldalú döntéseket és módosításokat általában barátságtalan lépésnek értékelhetjük, sőt egyfajta diktátum jellegről is beszélhetünk. Hétköznapokból vett példával: elfogadhatónak tartjuk-e, ha egy albérlet tulajdonosa egyik napról a másikra megváltoztatja a bérbeadás feltételeit vagy a bérleti díjat, ill. más esetben egy munkaadó a munkavállalójával kötött szerződést írja át azonnali hatállyal?

A szankciók barátságtalan mivoltuk és az erkölcsi aggályaik mellett elvi problémákat is felvetnek. Megkérdőjelezik a nyugati világrend alapjait is; a kapitalizmust és a globalizmust.
A kapitalizmus egyik alapelve a piaci szereplők önérdekeinek eredőjeként megvalósuló közjó. Az Oroszországból kivonuló cégeknek azonban milyen önérdeke fűződik az azonnali távozáshoz? Leginkább semmilyen.
A globalizmussal kapcsolatban hasonló ellentmondás figyelhető meg. A második világháború (ill. a Szovjetunió bukása) után kialakuló világrendet több névvel szokták illetni: globalizmus, amerikanizáció, jóléti-fogyasztói társadalom, szabad piac és szabad világrend stb.
Elvi-elméleti sarokköve jól összefoglalható a francia liberális gondolkodónak, Bastiatnak tulajdonított idézettel:

„Ha az áruk nem léphetik át a határt, katonák fogják.”

A szabadpiaci gondolkodók rendszeren abszolutizálják ezt az elvet, sőt igazából erre a gondolatra épült fel a nyugati terjeszkedés (globalizmus) koncepciója: ahogy egyre több és több ország nyitja meg piacait és integrálódik a nyugati vezetésű világgazdaságba, úgy terjed a nyugati életmód, az értékrend, az életszínvonal és végül már senki sem fog akarni háborúzni, a történelem vége elérkezik. Ennek az eszmeiségnek mond élesen ellent Oroszország gazdasági izolációja.

(A fentebbi "bastiati" gondolatban egyébként sok igazság van, de túlértékelni sem érdemes. Ez a gondolat kifejtve annyit tesz, hogy inkább cseréljünk eszmét, kereskedjünk egymással, minthogy teljesen elszigetelődjünk egymástól. Ha ez mégis megtörténik, akkor az könnyen 'egymást meg nem értő' légkörhöz, ellenségeskedéshez és háborúhoz vezethet. Más szemszögből vizsgálva a dolgokat viszont azt láthatjuk, hogy pont a "szabad piac" és a "gondolatok szabad áramlásának" jelszavai mögé bújva történtek komoly visszaélések, jogfosztások, kaptak erőre család- és nemzetellenes ideológiák. Ezért szükséges egyensúlyt találni a szabadpiaci elvek és államok/közösségek protekcionizmushoz és önvédelemhez való jogának gondolata között.)

A szabadpiaci fonalat folytatva érdemes megismerni a libertárius Cato intézet értékelését az USA által alkalmazott szankciókról tágabb perspektívából nézve, még 2020-ból:

Az amerikai szankciók nagyjából két tucat országot érintenek, némelyik esetében ez majdnem teljes gazdasági embargót jelent. Miért léteznek ezek, milyen hatásuk van és milyen hatékonyak geopolitikai céljuk elérésében? A szankcióknak masszív humanitárius költsége van és nemcsak hogy nem hatékonyak, hanem sok esetben kontraproduktívak. A tudományos irodalomban ebben szinte teljes körű az egyetértés. Az ilyen politika alkalmazása csökkentheti a célország gazdasági teljesítményét, roncsolhatja a közegészéget, de akár több tízezer ember halálához is vezethet, legalábbis azon országok tekintetében,  amelyekkel szemben a legkeményebb szankciók vannak érvényben. Ezen kívül megállapítható, hogy szinte sosem érik el igazi céljukat, különösen akkor, ha a cél az adott ország vezetésének megbuktatása vagy kitűzött céljainak elszabotálása. A szankciók könnyen visszaüthetnek, akár további elnyomást vagy tömeggyilkosságokat eredményezve, miközben a demokratizálódás esélyét csökkentik.

Más gondolkodók a gazdasági szankciókat egyenesen egy támadó és agresszív taktika részének tekintik és párhuzamot vonnak a középkori várháborúkkal:

A szankció az ostromháború egy formája. Mit is jelent az ostrom? Embercsoport egy korlátozott térbe zárását, elvágva őket fegyvertől, élelemtől és minden egyéb ellátástól. Az ostromlott fél az erődítményein kívül a felhalmozott készleteiben és a védők egységében bízva igyekszik kivárni és túlélni a támadást. A támadó erők ennek megfelelően pedig arra várakoznak, hogy elfogyjon a védők élelme, készletei és megtörjön az egységük. Az ostrom a háború egy tipikusan lassú formája. A benne érintett civil lakosság életét pedig pokollá és nyomorúsággá teszi. [...] A háborús és a gazdasági mechanizmusok kombinációjának támadó jellegű alkalmazásával a szankciók korunk imperialista ostromháborújának elrettentő példái.

Mindezeket végiggondolva egyáltalán nem érthetetlen, hogy Putyin elnök miért fogalmazott úgy, hogy számukra a szankciók felérnek egy hadüzenettel. 

Az előző bejegyzésben egy szempont alapján állítottam párhuzamba a két világháborút a jelenlegi háborúval. Csak jeleztem, hogy más szempontból viszont károsnak és félrevezetőnek tartom, ha Putyint Hitlerhez hasonlítják. Személyükben, politikájukban, mindenek előtt pedig az általuk vezetett országok, népek karakterében markáns különbségek vannak. Ennek megfelelően egy különbséggel terveztem folytatni, de ehelyett inkább „lecsapok egy magas labdát” egy kisebb jelentőségű párhuzammal. Utánakerestem, de nem találtam, hogy már más írt volna erről vagy ezt konkrétan kiemelte volna. 

Február 25-én, a háború elkezdésének másnapján jött a hír, hogy Moszkva „megfenyegette” Svédországot és Finnországot, egészen pontosan azt mondta az orosz külügyi szóvivő, hogy „súlyos katonai és politikai következménnyel járna” az, ha akár Svédország, akár Finnország csatlakozna a NATO-hoz. Érthető reakció a jelenlegi helyzetben (még ha örülni nem is lehet neki), mert ez a lépés valóban tovább élezné a konfliktust.

Ennek kapcsán jutott eszembe a talán kevésbé közismert 1939/40 téli skandináv helyzet.
'39 novemberében kitört a finn-szovjet „téli háború” , erről így ír a magyar nyelvű wikipédia:

A világ közvéleménye a kezdetektől mélyen együttérzett a finn néppel, amely azonban minden felé irányuló rokonszenv ellenére gyakorlatilag magára maradt. [...] Nagy-Britannia és Franciaország végül szervezett gyorsan egy 50 000 fős expedíciós hadsereget, amelyet Észak-Norvégiából vetettek volna be (egyesek szerint csak az észak-svédországi vasércbányák védelmében). De egyrészt ennek bevetése (politikai okokból) vontatottan haladt, másrészt pedig a finn vezetés sem akarta, hogy országuk – Spanyolországhoz hasonlóan – a nagyhatalmak küzdőtere legyen. Önkéntesek azonban érkeztek Finnországba viszonylag nagy számban.

Az angol nyelvű oldal a következőkkel egészíti ezt ki (angolszász történészekre hivatkozva):

1939. december 27-én az angol-francia haditanács felhívást intézett Norvégiához és Svédországhoz, hogy segítsenek Finnországnak és támogassák a szövetségeseket a háborúban. Norvégia és Svédország január 5-én elutasította a felkérést. Ezekután a szövetségesek új tervet dolgoztak ki, melynek értelmében követelték Norvégiától és Svédországtól, hogy engedje át a szövetséges csapatokat az országukon, és mindezt egy Nemzetek Szövetsége határozatra hivatkozva. Az expedíciós csapatok Narvikból vonattal mentek volna a finnekhez [és itt érdekes!] a svéd bányákon keresztül. Ezt a követelést jan. 6-án küldték el, amit hat nappal később a két ország visszautasított.

Mindez azzal áll kapcsolatban, hogy Hitler megfenyegette a svédeket, hogy amennyiben szövetséges csapatokat engednek területükre, az azonnali megszállást eredményezne.

Ehhez kapcsolódó másik tény, hogy a britek '40 tavaszára tervezték Norvégia és Svédország megszállását (Plan R 4), de a németek ebben megelőzték őket, ahogy az közismert (Weserübung hadművelet).

+1
A hab a tortán a svéd volt kormányfő tweetje még egy évvel ezelőttről, amiben a németek ellen tényleges harcot folytató dánokat és norvégeket bírálta:

1940-ben Svédország védelmi erői éppen nem kaptak volna csillagos ötöst de Norvégiánál és különösen Dániánál mindenképpen jobban voltak. [..] ha anno Adolf Hitler Svédország megszállása mellett dönt, na az harc lett volna.

A nemrég kitört ukrán-orosz háború sokakban azonnal korábbi világháborús tapasztalatokat, tanult ismereteket hozott fel vagy ilyen reflexeket indított be. Sokan - nem minden alap nélkül - Putyint egyenesen Hitlerhez hasonlítják. Nekik egyszerre van igazuk és tévednek óriásit. 

A világháborúkról - igazából mindkettőről -, de leginkább a másodikról sokat tudunk és még több mindenről azt gondoljuk, hogy tudjuk, értjük, ismerjük, de valójában nem. Azt tudjuk, értjük és ismerjük, amit a kultúra formálói szerettek volna, hogy tudjunk, értsük és ismerjünk róla. Ezzel nem azt állítom, hogy a "mínusz egyszerese" az igaz a történteknek, messze nem. Annyit állítok, hogy a történet lényege más, mint ami el lett mesélve 75-80 (de inkább 90) év óta. 

(Kitérő: honnan ez a reflex egyébként az emberek 99%-ban, hogy ha "Hitler háborújáról" beszélünk, és megkérdőjelezünk bizonyos motívumokat, okokat, indokokat, akkor azonnal és törvényszerűen a németek oldalára állunk? Honnan ez a hamis reflex? Ez a káros következtetés? Miért ne lehetne, hogy egy háborúban nincs jó oldal? Nem láttunk még maffiaháborút? Nem láttunk még gyilkosokat vagy bűnözőket egymásnak esni? Ilyenkor kötelező szurkolni valakinek? Egyiket jónak-jobbnak látni másiknál? Nem létező valóság, hogy egy közlekedési baleset után az a verdikt, hogy a balesetben a felelősség megoszlik? Hogy mindkét fél hibás? Mindig csak egy hibás van? Ezen jó lenne elgondolkodni!)

A téma messze nagyobb, mélyebb és bonyolultabb, mint amit egy-néhány blogbejegyzés megenged. Egyelőre egyetlen hasonlóságot szeretnék kiemelni, az okokkal kapcsolatban. Később - ha lesz rá módom és időm - folytatom további bejegyzésekkel (párhuzamokkal és különbségekkel).

Egy visszatérő motívum Vilmos, Hitler és Putyin háborús érvelésében: a "körülzárás" (encirclement) politikája.

Részlet II. Vilmos naplójából:

A gyarlóság és a könnyelműség egy rémisztő háborúba sodorja világunkat, aminek végső célja Németország megbuktatása. Semmi kétségem afelől, hogy Anglia, Oroszország és Franciaország - Ausztriával fennálló szerződéses kötelezettségünk ismeretében - megállapodott egymással, hogy az osztrák-szerb konflitus lesz az ürügy, hogy ellenünk háborút viseljelek... Így nézve szövetségesünk kétbalkezessége és ostobasága csapdába ejtett.
Németország bekerítése egy elfogadott, ünnepelt tény mindenki számára... A nyakunk köré font hurkot hirtelen megszorították és Anglia egész világon módszeresen felépített, tisztán németellenes politikája célba ért, amit képtelenek voltunk megakadályozni, hiába is küzdöttünk, Ausztria iránti lojalitásunknak köszönhetően belegabalyodtunk a hálóba, ami politikai és gazdasági létünket folytogatja. Kétség kívül bámulatos teljesítmény, amit még annak is el kell ismernie, aki számára ez katasztrófát jelent.

Adolf Hitler, 1939. szeptember 3:

Tanúi voltunk Németország bekerítésének Nagy-Britannia által már a háború előtt. Ahogy a német nemzet a nemzeti-szocialista vezetés alatt elkezdett felocsúdni a versailles-i diktátum következményeiből, ahogy az a fenyegetés megjelent, hogy túléljük ezt a krízist, a brit bekerítés politikája újra megjelent.

Vlagyimir Putyin, 2022. február. 24:

Az észak-atlanti szövetség eközben minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére folyamatosan terjeszkedik. A katonai gépezet mozog, és ismétlem, közeledik határainkhoz.
[...]
Most, amikor a NATO kelet felé terjeszkedik, hazánk helyzete évről évre rosszabb és veszélyesebb. Ráadásul az elmúlt napokban a NATO vezetése nyíltan beszélt arról, hogy fel kell gyorsítani a szövetség infrastruktúrájának Oroszország határaiig való előrehaladását. Más szóval, megerősítik pozíciójukat. Már nem tudjuk csak tovább figyelni azt, ami történik. Teljes felelőtlenség lenne részünkről.
[...]
Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez az úgynevezett Oroszország visszaszorítási politikája, nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És ez nem túlzás – ez a valóság.

Ezzel a bejegyzéssel egyelőre semmit mást nem akartam demonstrálni, csak azt, hogy a "támadónak", az "agresszornak", a "háború kirobbantójának" motívumai között érdekes módon van egy visszatérő elem. Nem volt célom a mai Oroszországot Hitler vagy Vilmos Németországához hasonlítani, sem azt állítani, hogy 100%-ban igazuk lenne vagy hogy teljesen azonos céljaik lennének. Inkább csak azt, hogy mindhárom vezető hasonlóan érzékelte az országát körülvevő valóságot.

Visszatérve a kezdő gondolathoz: azok, a kik most "Putlert" kiáltanak, nem tudják, de olyan szempontból van igazuk, amiben nem szeretnék, hogy igazuk lenne.

Sebastian Haffner - valódi nevén Raimund Pretzel - liberális német fiatalként emigrált Németországból 1933-ban. Tapasztalatairól néhány évvel később könyvet is írt (Egy német története).
Hitlerről és a Harmadik Birodalomról maximum azt tudhatjuk meg belőle, amit akkoriban egy nyugat-barát, liberális gondolkodású huszonéves gondolhatott és ez kevés egy reális-tényszerű értékeléshez. Viszont a németségről, a német nép karakteréről több mindent is megemlít, ami sem vesztett aktualitásából. Nézzük ezeket!

Először is önmagát úgy határozza meg, mint aki:

a gondolkodását illetően liberális, az életvitelét illetően poroszosan puritán volt.

Mit is jelent szerinte ez a porosz puritanizmus?

Van egy különleges porosz fajtája a puritanizmusnak, amely 1933 előtt meghatározó szerepet játszott a német szellemiségben és játszik a felszín alatt ma is. Rokon a klasszikus angol puritanizmussal, de néhány jellegzetes vonásában eltér tőle. A porosz puritanizmus prófétája Kant és nem Kálvin, példaképe Fridericus, Nagy Frigyes és nem Cromwell. Verérelvei az angol puritanizmushoz hasonlóan a szigorúság, a méltóság megőrzése, minden helyzetben, az élet örömeitől való tartózkodás, a kötelességteljesítés, az önfeláldozásra is kész hűség és becsületesség és a komorságba hajló világmegváltás. Akárcsak az angol puritán, a porosz is elvből kevés zsebpénzt ad a fiának, és a homlokát ráncolja, amikor az a szerelemmel kísérletezik. A porosz puritán ugyanakkor szekularizált, nem Jehovának szolgál és mutat be áldozatot, hanem a roi de Prusse-nek [a porosz királynak]. Kitüntetést és jutalmat nem anyagi javak, hanem hivatali méltóság formájában remél. És ami talán a legfontosabb, a porosz puritanizmus fenntart magának egy hátsó ajtót, amely a szabad, senki által nem ellenőrzött szférába vezet, s amelynek ajtaján ez áll: "Magánterület."
Fridericus, ez a komor aszkéta, a porosz puritanizmus mintaképe, mint tudjuk, "magánemberként" fuvolázott, verseket írt, szabadgondolkodó volt, és Voltaire-rel barátkozott. Csaknem minden tanítványa - két évszázad vezető porosz bürokratái és magas rangú katonatisztjei - magánemberként hasonló elfoglaltságokkal töltötte az idejét. A porosz puritanizmus "kemény héjban lágy mag". A porosz puritanizmus találta fel a problémamegközelítés sajátosan német módját: "Magánemberként az a véleményem, hogy... hivatalnokként viszont azt kell mondanom, hogy..." Ez a magyarázata annak, amit a külföldiek sehogy sem tudnak megérteni, annak, hogy Poroszország és a porosz mintára átformált német állam, mint egész, kegyetlen és kíméletlenül taroló gépezet képét nyújtja és úgy is működik, ha viszont "magánemberként" kerül kapcsolatba poroszokkal és németekkel, többnyire békésnek, megnyerőnek, emberségesnek és szeretetre méltónak találja őket. Németország kettős életet él, ahogy ezt csaknem minden polgára teszi.

Erre a "kettős gondolkodásra" a ma Németországából is lehetne példákat találni.

A mindenki által ismert (és elismert) német tulajdonságról - arról az igyekezetről, hogy a kiszabott feladatot legjobb tudásuk szerint, alaposan, céltudatosan és pontosan végrehajtják - így ír:

A "tüchtig" kötelességteljesítés abszolutizálása német antierény, igaz, a németek erénynek tartják. Maradjunk annyiban, hogy az egyik legnémetesebb tulajdonság. Nem tehetünk róla, ilyennek születtünk. Mi vagyunk a világ legtehetségtelenebb szabotőrei. Amit mi egyszer megcsinálunk, az prímán meg van csinálva. Hogy esetleg tiltakozik ellene a lelkiismeretünk és az önbecsülésünk? Ugyan kérem! Ha jól csináljuk azt, amit éppen csinálunk - legyen az tisztességes és hasznos tevékenység, kaland vagy bűntett, a bűnös önelégültség kábulata tölt el bennünket, és felmentjük magunkat az alól, hogy mérlegeljük tevékenységünk célját és értelmét. "Jó munka", jegyzi meg elismeréssel a német rendőr egy szakszerűen kirámolt ékszerüzlet láttán.
Ez a mi gyengénk, függetlenül attól, hogy nácik vagyunk vagy nem vagyunk nácik...

Erre a mentalitásra lehet jó példa az, ami 1933 tavaszán történt a német médiában:

Egy sor újság és folyóirat megszűnt, de ennél sokkal ijesztőbb volt az, ami a megmaradtakkal történt. A felismerhetetlenségig megváltoztak. Többnyire úgy vagyunk, hogy szinte emberszámba vesszük az újságunkat. Előre tudjuk nagyjából, hogyan reagál bizonyos dolgokra, mit fog mondani és hogyan. Ha most ez az újság egyszerre éppen az ellenkezőjét állítja, mint eddig és megtagadja önmagát, akkor hol egyebütt érezhetjük magunkat, mint az őrültekházában? Olyan régi, demokratikus és az értelmiség számára íródott lapok, mint a Berliner Tageblatt vagy a Vossische Zeitung egyik napról a másikra náci sajtóorgánummá vedlettek át, és a maguk tartózkodó és kulturált stílusában ugyanazt fejtegették, amit az Angriff vagy a Völkischer Beobachter ordított és köpködött. Később ezt is megszoktuk, és már azért is hálásak voltunk, ha az irodalmi melléklet sorai között felfedeztünk egy-egy célzást, amely mintha a vezércikket kérdőjelezte volna meg.
Részben persze kicserélődtek a szerkesztőségek is. Több esetben azonban nem állta meg a helyét ez a kézenfekvő magyarázat. A Die Tat (A tett) című folyóirat például a nevéhez méltó büszke igényességéről volt híres. A náci hatalomátvételt megelőző években csaknem mindenki olvasta. Radikális, tehetséges fiatalok írták, könnyed eleganciával megrajzolt jövőképük ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé. Előkelőbb annál, semhogy elkötelezze magát valamely párt, legkevésbé a nácik mellett, akikről még februárban is azt írta, hogy jelentéktelen epizódfigurák. Ezért a tévedésért a főszerkesztő az állásával és csaknem az életével fizetett. (ma már ott tart, hogy újra írhat, habár egyelőre csak szórakoztató regényeket.) Egyébként azonban az egész szerkesztőség a helyén maradt, és változatlan eleganciával továbbra is ezeréves perspektívát tárt az olvasó elé, csak éppen a nácik ezeréves perspektíváját. Tette pedig mindezt magától értetődő természetességgel, jobban és meggyőzőbben, mint maguk a nácik. Az ember csak forgatta a folyóiratot és a szemét dörzsölte: ugyanaz a nyomdatechnika, ugyanazok a mondatszerkezetek, ugyanaz a fölényes stílus, ugyanazok a nevek, és az egész egyszerre szemrebbenés nélkül takaros kis náci lappá lényegült át.

És ezt nyugodtan tovább gondolhatjuk, felidézve a háború utáni időszakot, amikor például a német tudósok, például az államigazgatásban résztvevők szinte ott folytatták-folytathatták, ahol abbahagyták, csak egy más színezetű, más ideológiájú hatalom szolgálatában (ez a győztes hatalmakról is sokat elmond, de ezt most hagyjuk).

Érdekes lehet még Haffner egy megjegyzése, amit ugyan egy kifejezett esemény (az 1933 márciusi felhatalmazási törvény) kapcsán mond, de figyelmeztetése időben kiterjeszthető - a jelenre is. 

Elkerülhetetlen, hogy valamikor a jövőben megmutatkozzék ennek [a behódolásnak és a megalkuvásnak] a hatása, a német nemzeti tudat elsorvadása és Németország széthullása sincs kizárva.