Trianonról gondolkodni - hogyan és hogyan ne?

Idén 100 éve, hogy a trianoni döntés megszületett. Ennek kapcsán egyre többen írnak olyan módon, ami korábban nem volt annyira jellemző. Azt lehet mondani, hogy korábban leginkább két véglet volt, és nem nagyon volt ezeken kívül értelmes alternatíva. És ez akadályozta bármifajta megoldás megtalálását vagy az események máig ható következményeinek feldolgozását. Az egyik véglet a pesszimista, lemondó, beletörődő hozzáállás volt: a helyzeten már nem változtathatunk, jobb azt elfogadni. A másik (marginálisabb) álláspont: a határok tekintetében a "Mindent vissza!" álláspontja, mely lássuk be, több szempontból is a Földről elrugaszkodott (és részben ma is az).

Egy helyesebb gondolatmenet inkább ez lenne: "tudatlanság lenne Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben mindennap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket", ezért szükséges, hogy foglalkozzunk vele, de az első lépés annak tudatosítása lehet, hogy "Trianon csak akkor haladható meg, ha akarattal, munkával eltöröljük. A revízió – ne féljünk e szótól! – bennünk kezdődik." Ha "elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet - ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is - akkor ez végzetes következményekkel járhat", ezért elfogadni azt jelen formájában nem szabad! De a másik végletet sem szeretnénk (háború), mivel "a magyarok jórészt lemondtak a határok erőszakos megváltoztatásának tervéről (...) a magyar érdekszféra építése fontosabb, mint a határok tologatása. A Kárpát-medencéért folytatott küzdelem, a magyar üzleti vállalkozások sikerén, gazdasági befolyáson és a gyermekvállaláson múlik, semmi máson."

Ezeken kívül még nagyon fontos lenne megérteni, hogy miként jutottunk el idáig? És ebben nagy mulasztása van a hazai írástudóknak, történészeinknek és összességében az akadémiai világnak. Ugyanis ahhoz, hogy megértsük miért történt Trianon, ahhoz először is "újra kell írni Magyarország 1849 utáni történelmét, főleg a dualista korszakét" és megérteni, hogy a történelmi Magyarország felbomlását nem(csak) az elvesztett világháború, a Mohácsig visszavezethető magyarság néparány-csökkenése és a betelepítések okozták, hanem legalább annyira a korszellem és azok az eszmék, amik akkor divatosak voltak: a liberalizmus, a nacionalizmus, a XIX. századi értelemben vett nemzetállamiság, a felvilágosodás eszméi által átformált (modern) államberendezkedés.

Közös múlt?

Trianon valódi okainak megértésén túl azonban sokkal több mindenben is segíthet a történelem megismerése. Az átlagos tájékozottságú magyarországi ember (de kiterjeszthetjük ezt az egész Kárpát-medencére is) egyáltalán nem ismeri már azokat a személyeket, akik akár közös "hőseink" is lehetnének, de legalábbis olyanok, akiket kölcsönösen tisztelhetnénk és elismerhetnénk.
Ha a románokról van szó, az 1849-es erdélyi vérengzés kapcsán elhíresült Avram Iancu tevékenysége sokkal ismertebb, mint a román nyelvművelő, a magyarokkal komprumisszumos megoldásra törekvő, mérsékeltebb irányzat vezetője, George Bariț (Báricz György). Vagy voltak olyan gondolkodóik, akiktől nem volt idegen egy Duna-menti szövetség gondolata (Nicolas Iorga). 
A szlovákoknál hasonlóan: a nacionalizmust erősen magáévá tevő Štúron kívül tevékenykedtek olyanok, mint a szlovák-magyar származású polihisztor Matej Bel (Bél Mátyás), akinek irodalmi munkássága maradandó a magyar, a szlovák és a német nép számára is. De megemlíthetnénk "az első néprajzkutató" és három nyelven beszélő tudós Ján Caplovič-ot, azaz Csaplovics Jánost is, aki még jóhiszemű "Hungarusként", hazáját, mint területi és állampolgári egységet képzelte el, és nem kizárólagosan gondolkodott.

Biztosan vannak ma is hasonlóan gondolkodók szomszédainknál, csak nem ismerjük őket, jelenleg nem ők a meghatározók, a hangadók. De ha megtalálnánk őket, velük együtt tudnánk működni.

Mit tanulhatunk a románoktól?

A románok történetét olvasva több tanulságot is levonhatnánk a magunk szempontjából, azonban most csak egy dolgot emelnék ki; Erdély megszerzését. Ez a folyamat időben nagyon messzire vezethető vissza; Románia egyesítésének gondolata, a hamarabb érkezés gondolata, a római leszármazás - ezek egyik első megnyilvánulása Inocențiu Micu-Klein görögkatolikus püspök birtokrendezési ügye 1734-ben, később az erdélyi iskola munkássága. Mindez végül 1918-ban ért célba. Majd kétszáz éves folyamat, több állomással és rengeteg belefektetett munkával. Ha a magyarság egyszer vissza szeretné szerezni Erdélyt (vagy legalábbis megváltoztatni helyzetét/státuszát, jobb helyzetbe hozni az ott élő magyarokat) nem valószínű, hogy ez hasonló munka nélkül menni fog. Ha nincs is szükségünk arra, hogy új eredettörténetet írjunk, legitimációt gyártva Erdélyhez - mert ez már történelmileg adott - arra nagyon is szükség lenne, hogy megismerjük a történetét, az ott élt népek múltját, kultúráját és kitaláljuk a jövőbeli együttélés kereteit. Röviden megfogalmazva: hogy mi lenne az a jobb "deal", amit ajánlani tudnánk a jelenlegi "bukaresti valóság" helyett és ami hosszú távon is elfogadható és megnyugtató lenne az ott élő románoknak.

Egy-két ötlet a végére

A '45 utáni világrend valóban arra épült, hogy a határok nem, vagy csak igen nehezen változtathatóak. Ez részben jó is, de a mi esetünkben rossz is. Aminek a határait viszont ebben a rendszerben is lehet változtatni az a kulturális és gazdasági befolyásé. A lehetőségek pedig adottak. Ki kell használni őket és jó komprumisszumokat kötni.
A magyarországi központú erdélyi cégek megfontolhatnák, hogy hosszabb távon milyen előnyökkel járna, ha helyi képviseleteik többnyelvűek lennének. Elsőként a kiírások, nevek, feliratok tekintetében, de idővel akár a dolgozóiktól megkövetelhetnék a minimális magyar-angol-német nyelvtudást, ami versenyelőnyt is jelenthetne az egynyelvű román kiszolgálással szemben.
Kiegészítés: legalább ilyen fontos lenne valamilyen módon gondot viselni a történelmi Magyarországhoz kötődő helyekről, épületekről (templomok, várak, kastélyok). Valamennyire érthető, hogy a románok nem jó gazdái ezeknek, hiszen nem kötődnek úgy hozzájuk, mint mi. Ezek is fontos feladatok. És már vannak is rá jó példák. 

Most, száz év elteltével jó lenne már pozitív változásokat is látni és átélni.

Befejezésül egy záró gondolat: "Ha megértjük, hogy létünk és szerepünk messze túlmutat a mostani nemzeti kereteken, fizikai határokon; hogy mindig képesek voltunk talpra állni, megújulni és utat mutatni, az önbizalmat, erőt, optimizmust, pozitív jövőképet ad, amely révén képesek lehetünk Trianon meghaladására."